Wass Albert és halálos ítélete

Ami a magyaroknak örömöt, az a románoknak bánatot, dühöt jelentett. Ennek ismeretében a magyar honvédségnek parancsba adták azt, hogy határozottan le kell törni minden román ellenállást, és három hónapra bevezették a katonai közigazgatást. A bevonulás során a magyar honvédség 16 helységben erőszakot alkalmazott. A legelső atrocitásra Szilágynagyfaluban (románul Nuşfalău) 1940. szeptember 7-én került sor, az utolsó kettőre pedig a Wass családhoz kötött Vasasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie), 1941. szeptember 23-án 16 helyszínen a magyar honvédség különböző egységei követték el az atrocitásokat, de teljesen eltérő körülmények között folyamodtak az erőszakhoz (volt olyan eset, hogy a templomtoronyból gépfegyverrel lőttek rájuk, ezt torolták meg). Vasasszentgothárdon és Omboztelkén a rendelkezésünkre álló adatok szerint a magyar honvédséget senki sem támadta meg, az elkövetett gyilkosságokat nem lehet mentegetni.

A „bűnösök” nyomában
A nyomozást a román hatóságok öt évvel később, 1945 nyarán indították el, és a vádirat benyújtására 1946. február 25-én, a kolozsvári Népbíróság 1. sz. ítéletének kihirdetésére 16 nappal később, 1946. március 13-án került sor. Tehát 16 helységben elkövetett incidensek tárgyalására 16 nap elégséges volt!? A koalíciós pártok által kijelölt „népbírák” tisztában voltak azzal, hogy a tényállást nem sikerült kideríteni, ezért csak olyan személyeket ítéltek halálra (köztük Wass Albertet és apját, Wass Endrét), akikről tudták, hogy nem tartózkodnak Észak-Erdélyben. (Itt jegyzem meg, hogy a honvédségi atrocitásokat 1940 szeptemberében Magyarország területén, magyar állampolgárságú honvédek követték el, tehát a klasszikus jog szerint bűncselekményeiket a magyar, és nem a román népbíróságoknak kellett volna tárgyalniuk.) A nyomozati eljárás és a bírói szakasz során nem derítették ki öt halálra ítélt magyar tisztnek és altisztnek a keresztnevét, megelégedtek azzal, hogy például Polgár szakaszvezetőt halálra ítélték a vasasszentgotthárdi gyilkosságokért – ezzel a névvel jó néhány ártatlan Polgár is életével lakolhatott volna…
1941. szeptember 23-án hat személyt (négy románt, Caţi Ioant, Moldovan Iosifot, Mărgineanu Petrut és Mureşan Mărioarát és két magyar zsidó lányt, Mihály Esztert és Mihály Rozáliát) őrizetbe vett a magyar csendőrség. Közülük két személyt, Mărgineanu Petrut és nevelt lányát, Mureşan Mărioarát néhány óra múlva elengedtek, négy személyt az ítélet szerint átkísértek a cegei Schilling-kastélyba. Az indoklás szerint a következő nap hajnalán kivégezték őket. Rosenberg Jakab (Iacob), a falu zsidó boltosa 1945. augusztus 11-én a nyomozati eljárás során azt vallotta, hogy sógornőinek, Mihály Eszternek és Mihály Rozáliának letartóztatására „azért került sor a szentgotthárdi Wass Endre gróf közbenjárására, mivel azt hitték, kommunista érzelműek”. Ha készpénznek vesszük Rosenberg Jakab nyilatkozatát, aki értelemszerűen nem lehetett jelen a csendőrök és Wass Endre állítólagos megbeszélésén, a letartóztatáshoz való esetleges hozzájárulást akkor sem tekinthetjük gyilkosságra való felbujtásnak – ugyanis ezért a bűncselekményért rótta ki a Népbíróság a két Wass halálos büntetését. A gyilkosságokra való állítólagos felbujtást azzal találta bizonyítottnak a Népbíróság, hogy egyetlen szemtanú (Rotaru Axente) állítása szerint Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella a gyilkosságok előtti este átkocsikázott Vasasszentgothárdra a Schilling-kastélyba, ahová a magyar tisztikart beszállásolták. Egyetlen bizonyíték sincs azzal kapcsolatban, hogy Wass Endre és felesége miről is beszélt a magyar honvédség tisztjeivel. Mivel csak Wass Endre utazott át Vasasszentgotthárdról Cegére, Wass Albert még abban az esetben sem lehetett volna felbujtó, ha történetesen a két román és a két magyar zsidó sorsáról a cegei kastélyban, Wass Endréék látogatása során született volna döntés. Ha a népbírósági ítéletben rögzített tényállas szerint született meg a kivégzési parancs, akkor a parancskiadót, a nyíregyházi tizenkilencesek parancsnokát kellett volna vád alá helyezni és halálra ítélni. Az eljárás során viszont ennek a parancsnoknak, akit a tanúk csak „kövér ezredes”-ként emlegettek, még a nevét sem derítették ki, és így megúszta az egészet. Helyette Pakucs hadnagyot (akinek az eljárási előírások mellőzésével még a keresztnevét sem derítették ki)  mint a gyilkos parancs kiadóját távollétében halálra ítélték, noha az esetleges kivégzési parancsot ő nem adhatta ki.

Gyenge lábon álló érvek
A perújítási eljárást egy 1941. márciusi román titkosszolgálati jelentésre alapoztuk, amelyik Wass Endrét jelölte meg egyedüli felbujtóként. A perújítási eljárás során becsatolásra  került  1940. október 5-én, tehát 15 nappal a vasasszentgotthárdi gyilkosságok után szerkesztett csendőrségi jelentés, amelynek valóságtartalmát nem kérdőjelezte meg a perújítási kérelmet mégis elutasító kolozsvári táblabíróság. A cegei csendőrőrs a kékesi honvédparancsnokságnak azt jelentette, hogy a Vasasszentgothárdon letartóztatott négy személyt átadták a magyar honvédség 11-es regimentje „K” osztagának. A négy letartóztatott Cege község határában szökést kísérelt meg, felszólításra nem állt meg, ezért „fegyverhasználatra került sor”.
Ebből az iratból, amellyel Mărgineanu Petru magyarellenes román internálását javasolják, kiderül az, hogy a négy áldozatot nem a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtatott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le. Igencsak releváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halálos áldozattal együtt letartóztatott Mărgineanu Petrut annak ellenére szabadlábra helyezték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család istállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass négy személy meggyilkolására felbujtott, de megkíméltette az őket a román katonákkal kiraboltató, letartóztatásban lévő volt polgármester, Mărgineanu Petru életét?
A felsorolt érveket a kolozsvári táblabíróság 2008. március 10/35. ítéletében az alábbi indoklással söpörte le az asztalról: „Mărgineanu Petrut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadsereg járőre kísérte, Cege község határában megpróbáltak megszökni, nem álltak meg, a tűzfegyverhasználat következtében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbiekben hivatkozott csendőrségi jelentés) nem vonatkozik egy, a bírósági tanács által ismeretlen helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzített tényállással és indoklással. Az a tény, hogy a honvédségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ártatlanságát”. (Ismétlem, 1946-ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényállás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtói szerepét.)

Szembe a tényekkel
Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egyetem jogi karának későbbi dékánja, a büntetőjogi tanszék vezetője (volt professzorom) is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgotthárdi gyilkosságoknak. Állításomat azzal támasztom alá, hogy a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mansberg Izabellát a nyomozati eljárás során ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadlábra helyezte. Ha a Schilling-kastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a jelen lévő feleség társtettesként kellett volna feleljen, vagyis őt is halálra kellett volna ítéltetni.
Bojor Andrei görög katolikus pap családjának és társaiknak omboztelki legyilkolása, ha lehet, még kacifántosabb módon került elbírálásra.
A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Gergely hadnagyot Körösi József (Iosif) omboztelki lakos, későbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartóztatásban volt, és az eljárás során csak nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit mint tolmácsot – nagyon helyesen – a Népbíróság felmentette, és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Albertet ítélte – gyilkosságra való felbujtásért – halálra, gondolom abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer lehet végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román titkosszolgálati jelentés szerint az omboztelki gyilkosságok felbujtói Körösi („Coroşi”) és a szávai Szakács Alexandru (Sándor) voltak. Körösit valóban felmentette a Népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hallgatták ki. 1945. augusztus 27-én azt vallotta, hogy: „Körösi József omboztelki polgármester azt mondta nekem, hogy Csordás hadnagy, aki a falu honvédségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni azt, hogy szüleit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték, így én megértettem azt, hogy Csordás hadnagy parancsolta meg az áldozatok legyilkolását.” Fuia Alexandru, a község volt román polgármestere pedig azt vallotta, hogy „Csordás hadnagy magyarul azt mondta nekem – Körösi fordított –, hogy meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”. Nyilvánvalóan ezeknek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet – de azt még senki sem magyarázta meg, hogy ezeknek a tanúvallomásoknak az ismeretében miért kellett valaki Csordás hadnagyot a gyilkosságokra felbujtassa, hiszen ő – eléggé el nem ítélhető módon – ártatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait.

Bizarr döntés
A kolozsvári táblabíróság a következő bizarr és a tényeket figyelmen kívül hagyó indoklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát hangoztató perújítási kérést: „az omboztelki civil lakosság nyilatkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezen omboztelki közösségi nyilatkozatok alapján állapították meg nevezett Szakács bűnösségét, és rendelték el Körösi Iosif felmentését.” Csak az a baj, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, méghozzá halálra és ártatlanul.
Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevékenysége miatt a Ceauşescu-rendszer halálos ellenségként kezelte. Életére törtek és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Szekuritáté (mai nevén: SRI) irattárában őrzik, és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a megalapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában (is) élnek a régi reflexek, a múlt rendszer káderei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek.

Szerző: Kincses Előd, marosvásárhelyi ügyvéd, a Wass-ügy perújításának kezdeményezője.