Vonatok, buldózerek és baromfik

Annyi bizonyos, hogy a tizenegy magyar Pelevint öt kiadó adta ki (Park, JAK, Európa, Gondolat, Palatinus) az eddigiekben, egy kicsit úgy tűnik, keszekuszán, hol itt, hol ott kapva bele az életműbe, novellákat és kisregényeket egyaránt tartalmazó köteteket szétbontva és összemosva – nehezen lehetne viszszakövetni a „teljesség mértékét” – arról nem is beszélve, micsoda cifra képet mutatnak a könyvek egymás mellé helyezve a polcon. Jelen kötet megegyező című orosz eredetije 2000-ben jelent meg, annyi bizonyos – de hogy ennyi szöveget foglalt-e magában az is, már nem. Az írások a kilencvenes években születtek, az oroszországi posztmodern váltólázának éveiben, a posztszovjet orosz irodalom világsikerré válásának idején, amely világsiker a legjobban éppen Pelevint érintette meg, illetve tartja felszínen folyamatosan azóta is. Ha hinni lehet a pletykáknak, pár évvel ezelőtt még az orosz irodalom volt a legkeresettebb, a leggyakrabban fordított a világon, olyan neveknek köszönhetően, mint Vlagyimir Szorokin, Viktor Jerofejev, Tatyjana Tolsztoja, Ljudmilla Ulickaja, Valerij Zalotuha, Jevgenyij Popov, nem is beszélve persze Pelevinről, illetve olyan követőiről-koppintóiról, mint például Szergej Bolmat (magyarul regénye: Klikk). Igen, Pelevinnek már az „utódai” is nemzetközi karriert csináltak, s megkapták „a kis orosz író-tarantinók” címkét, ahogy kell. Mondom, nem mindennapi figura ő.

A Sárga Nyíl négy írást tartalmaz (mielőtt keveselnénk, gondoljunk A tervhivatal hercege című kötetre, amelyik csak kettőt), egy kisregényt és három elbeszélést. Azt hiszem, a legjobb pillanatban érkezik a magyar olvasóhoz a kötetke: amikor a tavalyi Pelevin-regények (A Metamor Szent Könyve, valamint A rettenet sisakja) mintha már kicsikét fáradtan szóltak volna, jól jön a vérfrissítés a múltból. Mégpedig igazi, remek Pelevin-szövegekkel. Allegorikus történet, mitológiai ködbe burkolt, rejtélyes átváltozásmese, valamit két írás a szovjet világból. Pelevin egyrészt tudja, hogy a legjobb írások mégiscsak valamilyen sztori köré épülnek, az ő ötletei pedig nemhogy merészek, de már inkább vadak, másrészt ezt afféle ügyes mérnökként tudja körülszabni legjobb pillanataiban, ezért ahol ez a méregerős történet hiányzik (vagy mert nem az, vagy mert egyáltalán nincs is), minden és mindenki úgy tesz, mintha lenne, mintha ott lenne egy nagy titok. Igazi terepe a regény, a kisregény, bámulatosan tudja egymásra halmozni és egymásba gabalyítani az őrült ötleteket és víziókat. Sem sztori, sem felépítmény érdekében nem szégyell az „irodalom alatti műfajok” lába közé nyúlni, folyamatosan a sci-fi irodalomból jutnak eszembe párhuzamok: Pelevin „lenyúl” egy ötletért, s aztán az eredetinél sokkal jobbat csinál belőle. Így fektette kétvállra a cyberpunk-irodalom megalkotóját, William Gibsont, komoly meccset vív a Philip K. Dick-életművel, A Metamor Szent Könyvében a legújabb neogótikus horrorregény-piacba száll be, Laurell K. Hamilton és a szintén orosz Szergej Lukjanyenko mellé. Novellái sokkal szabadabbak, sokkal eredetibbek, kevesebb párhuzamérzés van, már persze ha eltekintünk Pelevin két alapvető nagy hatásától: Jorge Louis Borgesről és Franz Kafkáról van szó természetesen. Meg arról a cinizmusról és szarkasztikus iróniáról, amelynek nevében elképesztően pimaszul forgat ki és be szövegeket és egyéb szentségeket, mind a Szovjetunió és a mai Oroszország történelméből, mind a világ, világirodalom köréből. Pelevin könyveiben az idézett személyek és az idézetek sohasem érezhetik magukat biztonságban: most épp megtisztelik-e őket, vagy mondjuk gúnyolódnak velük.

A Sárga Nyíl robog a nagy sztyeppei pusztaságon és fedélzetén, mint egy kommunában vagy falanszterben, a teljes élet mimetizálása zajlik. A nem tudni, honnan és nem tudni, hová tartó robogás remekmű értékű feldolgozása a legjobb Pelevin-pillanatok gyűjteménye: nagyszerű mondatok, okosan adagolt (távol-)

keleti misztika és kelet(-európa)i sejtelmes, balladai homály. Ennek megfelelően nemcsak az utazás céljáról nem lehet tudni semmit, hanem leginkább arról sem, hogy ez az egész egyáltalán: utazás. Pletykálni persze pletykálnak mindenfélét. Időnként elviszik a fülkeajtókat. Néha valakik eltűnnek a robogó szerelvényről. Híre megy, hogy leugrottak. Vagy a sötét éjszakában, amikor senki sincs ébren, a szerelvény mégiscsak megállt, és ők szépen leszálltak volna akkor. Merthogy, beszélik, egyszer minden szerelvény megáll. A gigantikus Oroszország-vonatnak, merthogy erről volna szó, se eleje, se vége nincsen. Ha valaki az ablakon kinéz, végestelen-végig vasúti kocsikat lát, mozdony meg sehol. De akkor se lát többet, ha felmegy a tetőre, ahol nagyon szép, afféle undergroundösszejövetelek szerveződnek spontánul olykor. A szökésen törik a fejüket folyton a Remete és Hatujjú címszereplői is. A szöveg rejtélyessége abból ered, hogy az olvasó azt sem tudja, kik ők, és kik az isteneik, akiket félnek és gyűlölnek. Az ember-állat motívum kafkai alapvetése Pelevint újra meg újra megtalálja, két regényt írt már a témában (A rovarok élete, A Metamor Szent Könyve) és több novellát is (például A fordultfarkas-kérdés a középső földrajzi övezetben, Sigmund a kávéházban – na ne rázzuk a fejünket!), vagy egyáltalán: az átváltozás maga bármilyen formájában folyton szerepet kap (mint a Végjáték című kisregényben, ahol a szereplők a nemüket váltják, vagy A XII-es Számú fészer élete és hányattatásaiban, ahol egy tárgy, egy építmény a már-már emberi főszereplő). A szereplők filozofálnak, moralizálnak és okoskodnak, aztán jön mindig szigorúan a poén – ezúttal direktebben, mint más esetekben. A Hírek Nepálból és a Buldózeristák napja kegyetlenül maró szövegek a szovjet éra (vég?)zöngéiből. Végsősoron mindegyik írásban a menekülés, a kimenekítés a tét. Hogy a világ körül lehet bármilyen, az ember végül mégiscsak mindig máshol akar lenni.

Négy nagyon jó Pelevin-írás kapott helyet ebben a kötetben, amelyek még akkor is élvezetesek, ha érezhető, hogy (a címadó írás kivételével) készülődésként szolgálnak nagyobb szövegekhez, amolyan erőpróbafélék, vagy hogy Pelevin lazán, úgymond csuklóból rázta ki őket. Egy írást még a tavaly elhunyt zseniális Bratka László ültetett át magyarra, aki az összes általa fordított orosz szerző közül Pelevint érezte legközelebb magához, s a másik három szövegből is élvezetes, jó fordítás készült (kettőt Herczeg Ferenc, egyet Goretity József fordított). Nekik is nagy részük van abban, hogy Pelevin megmaradhat nagyra becsülő szeretetünkben.

Antal Balázs

Viktor Pelevin: A Sárga Nyíl. Fordította Bratka László, Goretity József, Herczeg Ferenc. Európa Kiadó, Budapest, 2007 n