Világteremtő program

– Ön a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház által szervezett dance.movement.theater tánc- és mozgásszínházi fesztiválon Az életfa árnyéka tánc- és pantomimjátékát mutatta be. Mióta foglalkoztatja az életfa, a gyökerek gondolata?
– Sokáig nem foglalkoztattak... Amikor az ember fiatal, nem sokat törődik a gyökereivel. Amikor az 1980-as években Romániában elkezdődtek a falurombolások, akkor született a darab. Tehát több mint húsz évre nyúlik vissza ennek a feldolgozásnak a keletkezéstörténete. Úgy gondolom, hogy a darab időutazást jelenít meg, balladisztikus és szimbolikus elemekkel – Vivaldi Négy évszakának zenéjére. Olyan ez a pantomimjáték, mint egy falvédő, amit hajdanán hímeztek a tűzhely fölé. Vagy mint a magyar kártya, amelyen szintén ott van a négy évszak figurája. Nagyon fontos számomra, hogy megjelenítsem az ember ösztönös rombolási vágyát, ami tulajdonképpen a halálfélelemből fakad. Amikor a négy évszakról van szó, akkor a szép barokk zenére gondolunk, lírai hangulatra és kissé impresszionista ábrázolásra: hogyan vetnek, hogyan aratnak, hogyan szüretelnek... Ám, ha a gyökerekig hatolunk, felfedezhetjük a mély fájdalmakat, amiket ezek a cselekvések takarnak. Régóta készülök Erdélybe olyan produkcióval, amely innen gyökerezik, és az „idetartozás” érzését közvetítheti. Ugyanakkor hiszek a szabadságban, és abban is, hogy az embereknek becsülniük, tisztelniük kell egymást, mert az élet rövid, és nem szabad keserűvé, méreggé tenni a létezést. Karinthynak van egy gyönyörű mondása ezzel kapcsolatban, amely valahogy így hangzik: „Mivel úgyis meghalunk, ezért a halál mindegy. Aki pedig megöl, legfeljebb elveszi az életem, de ha valaki az életemet értelmetlenné teszi, az tesz igazán halottá.” Ezt az életérzést szeretném valamiképp kitáncolni, „kimozogni” magamból a táncjátékban. Az ember embernek farkasa, a homo homini lupus-elv megmaradt örökre. Mindenki a zászlaját lobogtatja, a politika pedig nemhogy engedi ezt a fajta magatartást, hanem sok esetben saját programjaként fogalmazza meg. A hatalom nem tesz egyebet, mint felhasználja a kultúrát. A kultúra pedig adott esetben nem szellemi táplálék, hanem stratégiai eszköz.
– Az életfa árnyékában című produkcióban többször is megjelent a szarvas. Köze van a Csodaszarvashoz?
– A szarvas olyan szimbólum, amely a mi kultúránkban a honfoglaláshoz kötődik, ugyanakkor megtalálható az indiai mondákban vagy a lapp költeményekben is. A szarvas a vadászó, illetve pásztornépek állata. A játék során a fa és az agancs párhuzama volt számomra a kapcsolódási pont. A fa koronája és a szarvas agancsa szerintem éppolyan csoda, mint az, hogy megszülettem.
– Noha az emberi kommunikáció jelentős része mozgással, gesztusokkal történik, eléggé ritka az, amikor „csak” mozgással kommunikálunk. Talán azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy a pantomim rétegművészet. Mivel magyarázza, hogy mégis nagyon erős a hatása?
– Azzal, hogy olyan kommunikációs eszköz, amely a legősibb gyökerekhez nyúl vissza. A pantomim az érzékek útján kommunikál, alapvetően kiiktatja a szót, sőt el sem akar jutni a szóig, inkább egyfajta gondolatátvitel történik játék közben. Olyan, mintha egy számunkra kedves élőlény mozogna előttünk. Ha megfigyelünk egy állatot, az a legtökéletesebb pantomimet produkálja. Nem utánoz senkit, csak önmagát mozgatja, akár háziállat, akár vadállat. Mivel a pantomim „világnyelv”, emiatt nem vágytam soha arra, hogy beszélő színész legyek. Noha elvégeztem a rendezői szakot is, soha nem vonzott, hogy irodalmi színház tagjává váljak. Másrészt amikor gyerek voltam, egy hamis világban éltünk – a szónak nem volt „igazi” jelentősége. Kettős életet élt a világ: mondták, amit mondtak, és egészen mást cselekedtek. Ebben a kettős erkölcsi világban a cselekmény, a mozdulat, a gondolat megmunkálása formát öltött – ennek a formai világnak voltam én a híve. A pantomim nagyon szép és nagyon nehéz nyelv. Öt évig tanultam ezt a nyelvet, míg azt éreztem, hogy már gügyögök rajta. Most pedig azt érzem, hogy szükségem lenne arra a fizikai erőnlétre, amellyel húszéves koromban rendelkeztem, mivel ahhoz találtam ki ezt a stílust. Számomra viszont az is öröm, hogy azt, amit húsz éve kitaláltam, még mindig elő tudom adni.
– Mik a korlátai a pantomimnek?
– Szeretem a kihívásokat és a nehéz feladatokat. A pantomim egyszemélyes előadói stílus és a maga nemében világteremtő program. Vannak-e korlátai? Például nem tudok repülni, de próbáltam a súlytalansági állapotot mímelni. Viszont azért színház és azért művészet, mert igazából nem kell megtörténnie a dolgoknak ahhoz, hogy a nézővel bizonyos üzenetet közöljünk, bizonyos történés illúzióját keltsük benne. A tanítványaimnak is szoktam mondani, hogy egy virtuális világot kell bejárni előadás közben. Az alkotói gondolatmenetet képesek kell lennünk magunkra visszavetíteni, és így ki tudjuk magunkat rajzolni a térben. Lényegében olyan képeket gyárt a pantomimművész, amelyeknek képzeletbeli rajza a nézőben is meg kell hogy fogalmazódjon. Például ha kaput nyitok, akkor a nézőnek vaspántot is kell látnia a képzeletbeli kapun, és tudnia kell, hogy mögötte egy katedrális van. Erre van a technika, a mozgás, amit ha a művész jól alkalmaz, díszlet nélkül is rájön a néző, hogy milyen környezetben zajlik a cselekmény.  
– Hajdanán a pantomimnek megvolt a maga helye a különböző ősi kultúrákban. Ma mintha kissé elfeledkeztünk volna erről...
– A mozgókép, majd később a televízió sok mindent „elfeledtetett” az emberiséggel, ugyanis létrehozta a tökéletes illúziót. Nem véletlenül hívják Hollywoodot álomgyárnak. Azonban a film, a televízió szegényes eszköz az egyetemes emberi teremtőerő gazdagságához képest. Nem akarom lebecsülni a televíziót, hiszen általa én is bejutottam az emberek otthonába – de csak az látta, hogyan csurgott rólam a veríték előadás közben, aki ott ült a nézőtéren.
– Ön óriási alázattal viseltetik játék közben a nézőkkel szemben...
– Enélkül nincs hitelesség. Ha nem hiszek abban, amit csinálok, és nem rendelem alá magam ennek az eszmének, akkor nincs értelme játszani. Az etikai tartás nagyon fontos ebben a művészetben. Játék közben sosem magamra gondolok, hanem a nézőre, akiről tudom, hogy valamilyen jelre vár. A néző lenyűgözését kötelezőnek érzem a művész részéről. Talán ezeknek az elveknek köszönhető, hogy a tanítványaim mindannyian a pályán maradtak.
– A pantomimművész alapanyaga a saját teste, viszont bizonyos kor után – biológiai értelemben – elvész a rugalmasság, a hajlékonyság. Hogyan sikerült több évtizeden át megőrizni a kondícióját?
– Az ember harcol a lustaság ellen. Sajnos, 35-40 éves korban a test már kezd tiltakozni... Ám én mindig nagyon sokat edztem, most is sokat gyötröm magam, és mindent megteszek, hogy minél tovább játszhassak. Tudatában vagyok annak, hogy nem vagyok már tizenhat éves, ezért mindig alaposan kiválasztom azt a figurát, amelyről úgy vélem, hogy belém költözhet.


M. Kecskés András
Pantomimművész, koreográfus. 1955. június 7-én született Miskolcon és egy Ki mit tud? vetélkedőn figyelt fel rá a szakma. Regős Pál és Köllő Miklós tanítványa volt, 1978-1983 között a Corpus együttes vezetője, amelynek tagjai – Nagy József, Goda Gábor, Rókás László – később önállósultak, s az új mozgás- és táncszínházi irányzat jeles képviselői lettek. 1984 óta elsősorban szólóelőadóként szerepel itthon és külföldön. Fontosabb színházi alkotásai: Az életfa árnyékában, A tékozló és a hét főbűn, Az Acharnaebeliek, Az Illuzionista, Egy kiállítás képei, Ördögi kísértetek, Fából faragott királyfi, Nárcisztikus vírus, Az utolsó előtti pillanat. Filmes munkái (szereplő): A ház emlékei (2001), Gránátok (2003), Sorstalanság (2005).