Világos agy, sötét látvány

A Humanitas kiadó több kegyes csalást alkalmazott: a tükör keskeny (egyszer kiszámoltam: kevesebb, mint egy „klasszikus” flekk – 2000 karakter – fér egy nyomtatott oldalra), a sortávolság másfeles. A Függelékben közölt Philoktétész-, illetve Kisebbik Hippiász-részletek megvédhetők azzal, hogy az előbbi éppúgy nem Szophoklész legismertebb tragédiái közé tartozik, mint ahogy az utóbbinál is számos híresebb Platón-dialógus van.
Bárhogy is legyen, A hazugságról mindenképpen megérdemelte, hogy külön jelenjen meg, ne más esszék között, olyan válogatásban, amelyben esetleg elkerüli a figyelmünket. A szerzőt idézve: „...lévén a mai napig szomorú aktualitása, így, külön talán jobban sikerül felhívnia a figyelmet a román nép aggasztó helyzetére, arra, hogy nem tud a »másodfokú bíróság« színvonalán berendezkedni, új politikai osztályt és »új fejedelmet« létrehozni...” A „másodfokú bíróság” nem más, mint az az erkölcsi fórum, amely belátja, hogy a vádlott a közjó érdekében cselekedte a rosszat (hazudott, csalt, leleményeskedett), és felmenti az elsőfokú ítélet alól. Szophoklésznél Odüsszeusz, Platónnál Szókratész, Machiavellinél pedig maga Machiavelli érvel egy ilyen lehetőség/megoldás mellett. A klasszikus szövegek elemzését követően a filozófus egyrészt arra a szomorú következtetésre jut, amit már a fentebbi idézet sugall (nincs „fejedelem”), másrészt arra, hogy ha a személyiség közöttünk van is, csak akkor foglalhatja el az őt megillető pozíciót, amikor népe megérett erre.
Fontos leszögezni, hogy Liiceanu, amikor a „másodfokú bíróságot” emlegeti, nem azokra gondol, akik a közjóra hivatkoznak. Tőle, aki 1989 decemberében megírta híres Felhívását a semmirekellőkhöz, s aki nemrég nyílt levélben zúdította kiábrándulását és keserűségét Mona Muscã asszonyra, zokon is vennénk egy ilyen gesztust. Azokra gondol, akiknek cselekedetei szinte fölöslegessé teszik, hogy a közjóra hivatkozzanak, annyira nyilvánvaló, hogy nem magukért cselekszik, amit éppen cselekednek. Odüsszeusz azért akarja „megszerezni” Philoktétészt íjával együtt, mert az isteni jóslat szerint a görögök csak így győzhetik le a trójaiakat. Odüsszeusz a győzelem eszköze, nem a győzelem eszköz Odüsszeusz kezében.

Ki rángatja a nemzet kantárát?
„1969-ben, amikor Csehországban Jan Palach felgyújtja magát, több ezren mennek el a temetésére; nálunk, amikor 1989 tavaszán Liviu Babeº felgyújtja magát Brassó mellett, senki nem reagál” – nyilatkozta Liiceanu az Observator cultural egyik idei számában. Akkor nem volt nép, amely bizonyos dolgokat lehetővé tett volna; most már nagyon kellene. Ebből a kétségbeesett vágyból az is kiderül, milyennek képzeli a filozófus az „új fejedelmet”: olyannak, akit ez a nemzet hív elő magából; akiről a nemzet tudja, hogy javára hazudik (nem javában!); aki pontosan tudja, mikor kell hazudnia a közjó érdekében. Nehéz, szép, felemelő feladat ez. Hiszen „evés közben jön meg az étvágy”: ha egyszer hazudtunk, olyan könynyen tudnánk másodszor, harmadszor, ezredszer is! És kit érdekel, miért hazudik, ha egyszer oly igen kellemes átverni a másik embert pusztán a gyönyörűség kedvéért is! Önfegyelem, önfeláldozás, önismeret kell hát a nemzet érdekében való rossz megcselekvéséhez, s ezt a kritériumot Liiceanu szerint I. Károly teljesítette a Machiavelli elvárta színvonalon. I. Károly, aki a Függetlenségi Háborúban románok ezreit vitte a halálba, mert tudta, ha ők nem halnak meg, az egész román nemzet eltűnik a történelem ködében. (Gondoljunk Szent István sokat vitatott döntésére és ennek következményeire!) Egy kemény, elszánt, „és, lényeges dolog!, nem korrupt és nem korrumpálható ember”.
I. Károly után azonban nem érkezett senki, csak a kommunizmus, amelyben a hazugság elveszítette odüsszeuszi vonását, és általánossá vált; s az 1990-es évet követően a mindenre kiterjedő korrupció. Ebből a rettenetes állapotból kizárólag az „új fejedelem” rángathatja ki, mintegy kantáránál fogva, az országot és a nemzetet – ő viszont még nem tűnt föl. „És ne feledjék: ha létezik ez az ember, csak akkor jöhet el, amikor egy nép megérett reá. Sem korábban, sem később.”

Vágyni legyintve
Látható, Gabriel Liiceanu a 19. század második felétől „nézi” a román történelmet. Szerintem joggal, egyrészt, mert az előtt nem beszélhetünk a mai értelemben vett „politikáról”; másrészt, mert I. Károly elődei nem az egész románságot képviselték – ªtefan cel Mare jelentős moldvai fejedelem csupán. Ha Mihai Viteazult leszámítjuk (a száraz szemű Lucian Boia kimutatja, hogy belőle az egységes Romániára vágyó utókor faragott egyesítőt), akkor Alexandru I. Cuza az első „nagyromán” uralkodó, de őt nem lehet Machiavelli követői közé sorolni. Nem véletlen, hogy éppen Liiceanu írta meg ezt a szöveget. Õt régóta nem hagyja nyugodni a románság erkölcsi lecsúszása, Románia kétségbeejtő állapota. Könyve arra a következtetésre jut, hogy a mai Románia vezetői rosszul hazudnak, nincsenek tekintettel azok érdekére, akiket vezetnek. A következtetés annál sötétebb, mert tulajdonképpen azt mondja, a nemzet elvárja ezt a magaviseletet – ha nem várná el, kitermelné azt, aki képes jól hazudni. De nem véletlen a kötet azért sem, mert Liiceanu, aki filozófiatanár a bukaresti egyetemen, és aki klasszika-filológiát is végzett, így (Szophoklésztől Platónon át Machiavelliig) tudta értelmezni a mai helyzetet. Röstellem is mondani, Liiceanutól annyira megszokhattuk már: a levezetés rendkívül eredeti, merész, okos és művelt elmére vall, aki legalább olyan fegyelmezett, mint a fejedelem, akire annyira vágyik. Bár lenne része benne! – sóhajtom őszintén, de mert egyetértek a mai Romániára vonatkozó passzusokkal, igencsak legyintve.
(Gabriel Liiceanu: Despre minciunã. Humanitas, Bucureºti, 2006) Demény Péter