„Versenyeztünk az emberek meghurcolásában” (1.)

Bár a Hruscsov-jelentés távolról sem tárta fel mindazokat a tényeket, amelyek a rendszer szovjetunióbeli számlájára voltak írandók, ugyanakkor a szovjet befolyás alatt álló közép-kelet-európai államokban addig lezajlott kommunista terrort meg sem említette, mégis hatalmas fegyvertényt jelentett azáltal, hogy egy kommunista ország kommunista vezetője hivatalosan ítélte el a kommunizmus egyes túlkapásait.

A jelentés csak a szovjet kommunista káderekkel szemben az 1934–37-ig terjedő időszakban elkövetett visszaélésekre, gyilkosságokra, meghurcolásokra tért ki, és teljes mértékben mellőzte azt az 1917–1934 közötti időszakot, amelynek a „viselt dolgaiért” a pártvezetést, ezzel együtt magát Hruscsovot is felelősség terhelte.

Annak ellenére, hogy titkos jelentését Hruscsov a február 24-éről 25-ére virradó éjszaka 2500 kongresszusi küldött jelenlétében zárt ajtók mögött olvasta fel, a dokumentum tartalmáról viszonylag hamar értesült a nemzetközi közvélemény. 1956 márciusában a Lengyel Kommunista Párt utasítására a dokumentumot lengyel nyelvre fordították, és 3000 példányban szétosztották a kommunista vezetők között, június 4-én egy angol nyelvű fordítást a The New York Times, 6-án pedig egy francia változatot a párizsi Le Monde közölt, óriási visszhangot kiváltva.

Hiányosságai ellenére a huszadik század egyik legfontosabb dokumentumai közé sorolt Hruscsov-jelentés olyan vádiratnak bizonyult, amely gyökeresen megváltoztatta a világon a kommunizmussal szembeni szemléletet, ettől kezdve pedig a szovjet befolyás, illetve megszállás alatt álló közép-kelet-európai népi demokráciákban egyre erősebbé és bátrabbakká váltak a rendszert bíráló, annak éppen a Hruscsov által hirdetett megújítását szorgalmazó hangok.

A jelentés nyomán elsősorban Magyarországon és Lengyelországban kezdődtek meg a kommunista párton belüli látványos viták és törekvések a sztálinista vezetők félreállítása érdekében, Csehszlovákiában és Romániában viszont ezek a változások, illetve az erre irányuló szándékok alig voltak érzékelhetők.

Romániában – legalábbis hivatalosan – nem volt ismert a Hruscsov-jelentés. Az SZKP XX. kongresszusán részt vett RMP-küldöttség – Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár, Miron Constantinescu, Iosif Chişinevschi és Petre Borilă – vezetője, Dej ugyanis még az RMP központi vezetése tájékoztatásával is kivárt, és csak egy hónappal később, a párt 1956. március 23–25-i plenáris ülésén tájékoztatta azt a moszkvai kongresszus történéseiről. Dejt ugyanis igen kellemetlenül érintette a Hruscsov-jelentés, sőt az RMP főtitkára úgy vélte: Hruscsov történelmi hibát követett el azáltal, hogy a világkommunizmus bálványát lerombolta.

Másrészt az RMP küldöttségét meglepte, tanácstalanná tette, sőt sokkolta az SZKP XX. kongresszusa, hiszen bálványukat, azaz Sztálint olyan támadás érte, miszerint amaz gyilkos szörnyeteg, paranoiás, katonai vezetőként pedig hozzá nem értő, következésképpen a román kommunisták ideálja, idealizált világa omladozóban volt. Ennek fényében érthető, hogy a Moszkvában elindult új folyamat veszélyét érezve, Dej megpróbált időt nyerni, hogy az elkerülhetetlen beszélgetések, sőt viták időpontját a lehető legjobban időzítve megtalálja, és ezekre felkészülhessen.

Az sem kizárt, hogy érzékelte a szovjet pártvezetésen belüli ellentéteket, s ki akarta várni, amíg a belső hatalmi harc esetleg mégis a sztálinista vonal javára dől el. Mindenképpen tény, hogy az SZKP XX. kongresszusán járt román pártküldöttség beszámolója egy hónapot késett. Az RMP 1956. március 23–25-i plenáris ülésén Dej jelentést tett a Politikai Bizottság előtt, megbírálta Sztálint, és főleg személyi kultuszát, azonban a Hruscsov-jelentésről szó szerint nem tett említést. Nevek említése nélkül, de Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu 1952-beli félreállítására utalva Dej azt állította, hogy a romániai sztálinizmust és a személyi kultuszt az RMP még 1952-ben felszámolta, ő maga, Dej pedig még az SZKP XX. kongresszusa előtt végrehajtotta a desztálinizálást.

Igen valószínű, hogy Dej azért is érintette felületesen a személyi kultusz kérdését, valamint a moszkvai kongresszus történéseit, mert joggal tartott attól, hogy ha a Hruscsov-jelentés, illetve a szovjet pártkongresszus részletei nyilvánosságra kerülnek, a közvélemény joggal hasonlítja majd őt Sztálinhoz. A Román Munkáspárt felső vezetésében elindult vitákban és magánbeszélgetésekben ugyanis már elhangzottak olyan vélekedések, miszerint az olyan stratégiai melléfogásokért – mint a Duna–Fekete-tenger-csatorna építése, valamint az Ana Pauker, Vasile Luca és Teohari Georgescu kommunista politikusok félreállítása – valakinek felelnie kell.

Hiszen Dej vezetése alatt zajlott le Romániában az államosítás, a „kulákság” felszámolása, ekkor kezdték néhol – például 1950. szeptember 22-én a háromszéki Gidófalván és Maksán – Szekuritátés katonák sortüzéig fajuló erőszakkal átszervezni szovjet kolhozos mintára a mezőgazdaságot, ebben az időben hurcolták a kulákoknak kinevezett földművesek tízezreit a Duna-csatorna kényszermunkatáboraiba és Dobrudzsába, ebben az időben számolták fel az ellenzéki pártokat, amelyeknek volt vezetői és tagjai nagy része politikai börtönökben sínylődött.

De mindezekről a romániai túlkapásokról 1956 áprilisában–májusában már vidéki pártgyűléseken is szó esett. A felszólalók némelyike ugyanis elmondta, hogy például Kolozs tartományban a Szekuritáté és a milícia emberei sorozatos törvényszegések során teljesen ártatlan embereket tartóztatnak le és vernek meg. A Kolozs tartományi és a kolozsvári városi pártbizottság 1956. április 1-jei aktívagyűléséről – amelyen az SZKP XX. kongresszusán részt vevő Miron Constantinescu is jelen volt – készült beszámoló feljegyzés szerint Mihai Nedelcu ezredes, a politikai rendőrség tartományi parancsnoka beismerte: „A Szekuritáté munkájával kapcsolatos bírálatok megalapozottak, ezzel teljes mértékben egyetértek.

Ezekhez a mulasztásokhoz a Kolozs tartományi Szekuritáté is hozzájárult. Alaptalan vádakkal tartóztattunk le embereket, földműveseket, a munkásosztályhoz közel álló embereket. Bár a kivizsgálások során ezek ártatlansága bebizonyosodott, nem volt bátorságom a párt elé állni, és rámutatni, hogy ezeket az embereket jogtalanul tartóztattuk le. Amikor felkészítőkre mentünk, mindig azt mondták nekünk: »Menjetek haza, üssetek és vágjatok!«, mindig megmondták, hogy hány ember kell a Duna–Fekete-tenger-csatornához, szervezzetek versenyt, hogy ki küld több embert oda.

Annak ellenére, hogy a vidéki szerveinket megpróbáltuk helyesen oktatni, nem tudtuk elérni, hogy ezek ne vonják ki magukat a párt ellenőrzése alól. Látva azt a sok rosszat, amit a Szekuritáté a pártnak tett, megbizonyosodva a Kolozs tartományi Szekuritáté által elkövetett rosszról, vállalom, hogy a törvények betartásával és a párt tanításának megfelelően fogok dolgozni”.

Ugyanazon a tartományi aktívaülésen Togyer Ferenc, a tartományi milícia tisztje is bevallotta, hogy „amint az itt előterjesztett dokumentumokból is kiderül, a milícia szervei is túlkapások sorozatát követték el. (...) Sokan követtek el szolgálati túlkapásokat, és hurcolták meg a becsületes embereket (...) sok embert mindenféle ok nélkül állítottunk bíróság elé, s ahelyett, hogy beláttuk volna, hogy ez helytelen, ezt nem tettük meg (...) az állami szervek is elkövettek túlkapásokat és áthágták a népi törvényességet”. Az április elsejei aktívaülés mintegy folytatásaként az 1956. május 23-án a tartományi pártbizottságnak a belügyi szervek munkáját elemző ülésén Nedelcu ezredes kijelentette, hogy a tartományi Szekuritáté soraiban „olyan elemek is vannak, akik kihágásokat követtek el, azt hiszen, hogy ezektől meg fogunk szabadulni”.

Ezzel szemben Togyer Ferenc úgy vélekedett, hogy Nedelcu ezredes „kissé elnéző beosztottjai kihágásaival szemben, és nem intézkedik azonnal, amikor ilyesmik történnek”. Dumitru Niţov, az RMP Kolozs tartományi bürótagja kénytelen volt leszögezni: „Amióta a tartományi büró tagja vagyok, soha nem elemeztük a belügyi szervek tevékenységét. (...) Ezen a téren nem tettünk semmit (...), Nedelcu elvtárs pedig nem válaszolt világosan arra a kérdésre, hogy miként tájékoztatta a tartományi bürót a belügyi szervek munkájáról. (...) Azt válaszolta, hogy voltak hiányosságok, de meg kell vizsgálnunk, hogy melyek voltak azok. Azzal a felületes kijelentéssel, hogy voltak hiányosságok, nem magyarázhatjuk meg ezeket a magatartásokat”.

Niţov Nedelcu ezredest tette felelőssé a túlkapásokért, mégpedig amiatt, hogy „ő igyekezett kivonni magát a párt ellenőrzése alól, s ezt a magatartást kapták utasításként a hasonlóképpen viselkedő rajoni belügyi szervek is”. Hozzátette, hogy „a milícia és a Szekuritáté soraiban sok a részeges és a szoknyavadász”. Vasile Vaida tartományi első titkár is belátta, hogy „olyan elemek is vannak, akik nem válnak a Szekuritáté dicsőségére.

Bár az eddig feltárt levéltári források azt mutatják, hogy a tartományi pártszervek igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy a túlkapások a Szekuritáté és a milícia egyes dolgozói, és nem maga a rendszer, a kommunista diktatúra számlájára írandók, immár hivatalosan is megerősítést nyert a lakossággal és az alapvető emberi szabadságjogokkal szembeni túlkapások ténye, márpedig ilyesmiről addig aligha eshetett szó.