– A gyergyóalfalvi Vadárvácska erdei szálláson szervezett művésztáborban Balázs József festőművész portréját mintázta meg. Miért éppen őt?
– Kétféle válaszom is van rá: egy humoros és egy komoly. Ugyanis a feleségem ötlete volt, hogy ha már Alfaluba jövök alkotótáborba, akkor mintázzam meg Balázs Józsefet. Aztán Jóska barátommal kisütöttük, hogy a feleségek valószínűleg a háttérben összebeszéltek, és ezzel az ötlettel oldották meg mindkettőnk elfoglaltságát a táborozás idejére. Mert amíg én Jóskát mintázom, illetve amíg ő modellt áll, addig nem foglalkozunk „mással”. Ez a humoros verzió, és vélhetően semmilyen háttérbeszélgetés nem zajlott. Az igazi oka – leszámítva, hogy tényleg a feleségem ötlete volt – az, hogy egy igazi székelyt akartam agyagba mintázni, olyat, akinek határozott, erős, optimista, jövőbe néző tekintete van, ugyanakkor mosolygós. Ilyennek ismerem a székely embert.
– A lógó bajuszú, búsuló székelyt többen is megmintázták, ám sem Balázs József, sem a róla készült szobor nem hasonlít ehhez.
– Mert az igazi székely nem ilyen, nem lógó bajuszú és nem búsuló, hanem olyan, mint Jóska barátom: keveset beszél, és sokat tesz. 1958-ban román kollégákkal jártam Gyergyószentmiklóson, és arra kértek, hogy mutassak nekik igazi székelyt. Bementünk a főtéri parkkal szemben lévő vendéglőbe, és ott megmutattam nekik az egyik asztalnál három negyven év körüli férfit. Közben elmeséltem nekik, hogy egy alkalommal Galócáson belekötöttek négy fiatalemberbe, akik szótlanul ültek az asztalnál, és poharazgattak. Valakik az asztalukra dobtak egy üveget, ők nem mozdultak, csupán az egyik jegyezte meg: „Te, komám, valami iderepült.” A következő üvegnél már ők repültek, és öt perc múlva teljesen kiürült a kocsma. Sajnos, a poharazgató székelyből egyre több van, és a tévéadásokból értesültem, hogy az alkoholfogyasztásban is élen kezdtek járni. Ez pedig eléggé szomorú, mert aki sokat iszik, keveset dolgozik, leépül.
– A gyergyószárhegyi művésztábor alakulásánál is ott bábáskodott, most Gyergyóalfaluban újabb alkotótábor van alakulóban. Bevállalta az úttörő szerepét a művésztáborok létrehozásában?
– Gyergyószárhegyen 1977-ben alakult a művésztábor, majd az utána következő években egészen 1982-ig minden táboron részt vettem rövidebb-hosszabb ideig. Érdekes módon Szárhegyen kívül máshová nem is hívtak, csak most ide. Ide is a második évben kaptam meghívást, éppenséggel nem nevezném magam úttörőnek. Akkoriban Zöld Lajos jött az ötlettel: „Ott van a szép nagy márvány, és készíts belőle valami szépet. Hátha mások is kedvet kapnának komolyabb dolog megmintázására.” Úgy is lett, elkészítettem az aktot, aztán nem tudom, más tényleg készített-e valami hozzá hasonlót, mert nem láttam. Az a munka nagyon viszontagságos volt, mert Zöld beígérte, hogy annyi kőfaragót hoz, ahányat akarok, végül megérkezett egy 79 éves bácsival, aki csak ülve, lefelé tudott faragni. Lassan haladtunk a munkával, Zöld is türelmetlenkedett, aztán kezébe adtam a vésőt és a kalapácsot, majd megkértem, mutassa meg, hogyan kell többet faragni. El is vette, majd gyorsan ütni kezdte a márványt, ám öt perc múlva spriccolt a kezéből a vér. Innen ered az a mondás, hogy vérrel kell puhítani a márványt. Ezt Zöld Lajos meg is írta a könyvében. Ide Balázs József hívott, akinek nem illett nemet mondani.
– Számos női aktot készített. Miért csak nőit és férfit nem, hiszen a művészettörténet számos férfiaktot is felsorakoztat?
– Szerencsémre nem azt kérdezte, hány női aktom van, mert hirtelen nem is tudnám megmondani. Össze kellene számolnom... Miért csak nőket mintáztam aktnak?... Egyszerű a válasz, nincs amit megmintázni a mai férfiakon. Régebb azért készítettek férfiaktokat, mert szép atlétatermetük volt. Hol vannak ma azok a férfiak? Az erőt sem lehetne megmintázni róluk... A nők viszont más téma. A nőkben benne van a harmónia, a ritmus, a gyöngédség, sorolni lehetne reggeltől estig a női erényeket. A nő maga a tökély. Nekik köszönhetünk mindent.
– Mit jelentenek az ön számára a nők?
– Az életemet. Egyszerű, a nőknek köszönhetem, hogy élek. Az életem minden mozzanatában ott vannak a nők, kezdve az inspirációtól az alkotókedvig. Férfi még nem inspirált. Akár azt is mondhatnám, hogy a nők miatt maradtam fiatalos.
– Az elmúlt több mint ötven alkotóévre visszatekintve, mi az, amit megváltoztatna, másként csinálna?
– Semmit. Az alkotói szabadságot a tanítás adta meg nekem. Évtizedeken át, reggel elmentem az iskolába, ott tanítottam, majd hazamentem, megebédeltem, utána elmentem a műterembe, dolgoztam hajnalig, majd hazamentem, és aludtam két-három órát. Aztán kezdtem előlről. Ez egyfajta szerelem, amit csak hittel, hivatástudattal lehet hosszú távon csinálni. De nekem erről szólt az életem, a szobrászat iránti szerelemről. A munkából pedig már gyermekkoromban jócskán kijutott. Kulákgyerekként ösztöndíj nélkül, tandíjköteles helyen végeztem az iskoláimat. Rakodómunkásként is dolgoztam, hogy a tanulmányaim költségeit fedezzen. Aztán az ebédlőben asztalt terítettem, majd „előléptettek” a konyhára, és ott a főzésnél segédkeztem. Kissé sarkítva azt is mondhatnám, hogy már megszületésem előtt is dolgoztam, ugyanis édesanyám a vetőgép mellől ment haza, hogy engem megszüljön. Sovány, kicsi gyerek voltam, rögtön meg akartam halni, aztán elfutottak, hamar megkereszteltek. Valószínűleg azt gondoltam magamban, ha már adtak egy nevet nekem, akkor azért valamit tennem kell. Be akartam bizonyítani anyai nagyanyámnak, hogy lesz belőlem „valaki”, mert ő nem sok reményt fűzött az életben maradásomhoz. Aztán én lettem a kedvenc unokája...
– Az utóbbi években városaink terein számos szobor jelent meg, amelyek megalkotására pályázati úton kerestek alkotót. Mi a véleménye az utóbbi évek köztéri szobrairól és a pályázatok elbírálási módozatáról?
– Köztérre olyat tegyenek ki, ami jó és ne X-ét, Y-ét. Ne protekciós alapon, vagy a művész neve szerint döntsenek, hanem a minőség legyen a meghatározó. Ha pedig a minőségi mutatók szerint egyik pályázó sem éri el a várt színvonalat, inkább semmit se tegyenek a térre, minthogy valami silány munka kerüljön közszemlére. Senkit sem érdekel egy köztéri szobor esetében, hogy ki készítette. Engem sem érdekel... Ha jó, megnézem, ha nem tetszik, tovább megyek. Ha a népemet képviseli, szép és jó, kihúzom magamat, és büszke vagyok rá, ha pedig nem jó, akkor szégyenkezem miatta. Fájdalmas, hogy mennyire igénytelenül válogatnak, és mennyi silány szobor kerül közszemlére. Nem elég a jóindulat, hogy köztérre szobrot akarunk tenni, ha nem párosul az igényességgel, a megfelelő minőséggel. Sajnos, ma már sok mindent művészinek neveznek, még akkor is, ha művészietlen, vagy semmi köze a művészethez. A közönséget sajnálom, mert sok esetben megalázzák. Három alkalommal vettem részt pályázati kiíráson köztéri szoborra, és közönségdíjat nyertem. Viszont megalázónak tartom, hogy több száz ember szavazata nem ér annyit, mint egy nem hozzáértő zsűritagé. Az elbírálóbizottságok viszont sajnos többnyire ilyen személyekből verbuválódnak: politikusokból, orvosokból és egyéb értelmiségiekből. Az orvosokat tisztelem, de nem értenek a szobrászathoz, még a festőművészek sem értenek olyan szinten hozzá, mint egy szobrász. Márpedig, ha szobrászati alkotás elbírálásáról van szó, ahhoz föltétlenül szobrászokból álló szakzsűri kellene.


Bálint Károly
1935. április 29-én született a Maros megyei Lőrincfalván. A Marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában szerzett érettségi diploma után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián szobrászat szakon szerez oklevelet. Mesterei: Izsák Márton, Ion Irimescu, Kós András és Vetró Artúr. 1960–1997 között tanár a marosvásárhelyi Papiu Ilarian Líceumban, az Árvaházi és Kisegítő Iskolában, majd a Bolyai Farkas Gimnáziumban. Kitüntetései: 1983 – Barátság Alkotótáborért érem; 1992 – Titre de Membre D’Honneur Azuria Cannes; 1999 – Szerencsepatkó rend; 2004-ben Románia államelnöke a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tünteti ki. Számos köztéri szobor alkotója, 1960 óta rendszeresen részt vesz közös tárlatokon, illetve egyéni kiállításokat szervez. Alkotásait múzeumok, közintézmények és magángyűjtemények őrzik. Számos szobra van Magyarországon, Németországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Izraelben és az egykori Jugoszlávia területén.