Vargabéles

Mintha arra lett volna kíváncsi, hogy a tojássárgával megbolondított tehéntúró és mazsola megfelelő arányban borítja-e be a masszát, mentesen a túlzásoktól – bár sokan szeretik az efféle nyalánk túlzásokat –, de nem kockáztatva, hogy egyetlen tésztadarabkáról is hiányozzon az az édes-fanyar üzenet, amitől a vargabéles legalább annyira összetéveszthetetlenül finom, mint amennyire érthetetlen a neve. Centiméterekről figyelte, mintha azt vizsgálta volna, hogy aranybarnára pirult-e az egész a sütőben, csábítóan ropogós szélekkel, vagy durva karéj égett körbe rá, ami mindent semmissé, érvénytelenné tesz, mint légypiszok a márkás porcelánnal és arany evőeszközökkel megterített asztalt.

Aztán letette a tányért a kezéből, s azt mondta: nem szeretem. Vaksi Gábor azonban nem volt sem ínyenc, sem közélelmezési ellenőr, Vaksi Gábor rövidlátó volt. Nem véletlenül és értelmetlenül viselte hát a nevét, mint a csábító desszert ott a tányéron a magáét. Egyszerűen és végzetesen rövidlátó volt, de nem húzódott vissza fogyatékossága kuckójába, hanem teleélte a kisváros mindennapjait. Ott volt mindenütt, de legfőképp a futballcsapat edzésein, mérkőzésein, ebédjein, férfias mulatozásain. Elmaradhatatlan kelléke volt a mérkőzéseknek, mint a szögletzászló, mint az oldalvonal, amelynek mészcsíkja valahogy különleges ingerekkel hathatott a retinájára, mert egészen jó találataránnyal üvöltözött, hogy kint volt, bíró, hát hol a szeme? Egyebet nem is nagyon látott a mérkőzésekből, de érezte, mi történik, a mellette állók már nem is csodálkoztak, ha azt mondta, Janinak le kellett volna passzolnia a labdát, nem értem, hogy tud ennyire önző lenni, pedig mennyit mondom neki.

Az élete volt a futball, a pálya, az öltözőszag. Életének mikroszakaszai meccstől meccsig tartottak, a bajnokság menetrendje volt számára a naptár, tudta, hogy a Mária-névnap a negyedik fordulóra esik, pillanatok alatt képes volt igazodni a szövetség követhetetlen programváltoztatásaihoz.

Egyszer nagyon nehéz helyzetbe került. A csapat sorsdöntő találkozóra indult valamelyik ókirályságbeli városba, de nem a szokott módon: előző napon, a szakszervezeti vezető a közösség zsebébe nyúlt, a csapat négynapos edzőtáborozással készülhetett a nagy meccsre. Vaksi Gábor áttetszően kék szeme könnyben úszott, miután kiderült: nem ülhet fel a buszra. Vészhelyzet volt, a kisváros már-már a gyűjtés gondolatával kezdett foglalkozni, de Gábor nem csak vaksi volt, hanem méltósággal tele is. Három nappal a meccs előtt legközelebbi drukkertársának jelezte, ne keressék, holnap reggel indul, egy marhacsordát kísér az Ókirályságba, egészen közel a mérkőzés színhelyéhez. Nem akarták engedni, Gábor, próbáltak az értelmére hatni, tudod, hogy szürkületben már nem látsz a legjobban, igyekeztek tapintatosak maradni, de nem volt kivel beszélni.

Csoda és örök talány, hogy csinálta, de ott volt a román városka stadionjában, visszafelé pedig a csapat buszán. A durva lelkű futballisták egymással versengve próbálták kényeztetni, de hiába. Nem volt sem éhes, sem szomjas. Ne hülyéskedj, életedben nem ettél ilyen finomat, nyaggatták. Még egyszer kezébe vette hát a tányért, szeméhez emelte, egy morzsa az orrára ragadt. Na jó, mondta, mint aki kegyet gyakorol, csak egy falatot, mert olyan jól játszottatok.

A negyedik adagnál felnézett: te Jani, ha hazaérünk, veszek neked egy külön labdát, mert a pályán csak örökölni lehet tőled.