Való vidék

A regényben fia táj- vagy szereplőleírás nincsen. Előbbiről csak akkor tud meg valami minimálisat az olvasó, ha „testi kontaktusba” kerül a szereplőkkel, utóbbiból meg csak a cselekmény rajzolhat meg valamennyit. Ezzel szemben a filmben egyből mellbe vág a táj meg a látvány többi része. Ugyanakkor az elbeszélés nyelvének feszültsége, a fotórészletességű cselekménykövetés sűrűsége, amelynek ág-bogai, diribdarabkái között helyenként terjedelmes rések tátonganak – nos, ez visz el mindent, és ezt a film sehogy sem adhatja vissza. Tipikus példának tűnik a két művészeti ág egymást kiegészítő szerepe – mint ahogy a történet cselekményszálai is át-átfedik egymást, a film és a próza összeérése és különválása csak jót tesz mind a kettőnek. Persze lehetne listázni, hol tér el a film a könyvtől, de ennek nem volna sok haszna. A filmnek is megvan a maga dolga, meg a regénynek is, máshoz fognak és másként, ez a természetes, ez tűnik termékenynek.
A texasi sivatagos pusztaságon drogháború nyomára bukkan az egyszeri vadász. Mesés pénzt talál a csapat hulla között. Övé lehetne az egész, ha nem riadna még éjszaka is arra, hogy az egyik mexikói csempész még nem volt halott. Annak vizet kellene vinni. Ha nem vinne, ez egy más regény volna – vagy talán nem is volna az. Ő visz, és ebből mindenki megtudja, kinél is van a pénz. És elkezdődik a hajsza, a nyakába egy mániákus gyilkos liheg folyton, ahogy az öreg, mögöttük kullogó seriff mondja, a pusztítás hús-vér prófétája – és még néhány, semmitől viszsza nem riadó gengszter is nyomul utánuk.
McCarthy a texasi El Pasóban élt évtizedekig, majd valami nehezen megjegyezhető nevű új-mexikói városkába költözött. Amerikai vidéki író. Regényeiben nem éppen a faulkneri Dél, a deep south képe komorlik, ez a vidék mástól és másképpen komor. A mexikói határvidék pusztasága, amelyben, úgy tűnik, a western vadromantikája lobog, állandó „szereplője” regényeinek. A nyolcvanas évek közepén írt híres műve, a Blood Meridian nem ért el hozzánk, no majd Ridley Scott filmje után, amelyet jövőre mutatnak be. Magyarul is hozzáférhető viszont a Vad lovak című munkája, amelyből szintén készült film (nem láttam), s amelyért annak idején számos díjat besöpört odatúl. Sajnos azonban a Határ-trilógia – amelynek az a kötet a nyitódarabja – másik két könyve nem jelent meg. A fülszöveg szerint az egyik legfontosabb szerzőnek számít a világon. Hát fene tudja, mi az, hogy legfontosabb, és mi az, hogy világ? Nekem elég, hogy nem ereszt, amit olvasok.
McCarthy rideg és szikár prózája alapvetően más érdekeltségek mentén szerveződik, mint a hagyományos szépirodalmi szövegek, a minimalista széppróza elliptikus megoldásai, a Raymond Chandleren edzett hard boiled-krimi effektusait magukba nyelve, mégis letehetetlen könyvvé teszik a Nem vénnek való vidéket. A darabokra szakadozott-szakított cselekményszervezés-vezetés pergő ritmust ad a történetnek, a főbb, párhuzamosan folyó cselekményszálak mellé időről időre újabbak csapódnak, hogy aztán el is tűnjenek a semmibe. Izgalmas, amikor ugyanazt a jelenetet több szempontból is elmeséli, ami persze régi trükk, de igen fogós megoldás még mindig. Különösen, hogy a történet két szálát mozgató főalakok nyomában haladó öreg seriff meg folyton rekonstruálja is a történteket. Például az ő szövege magában is van olyan karakteres, hogy narrátorként vihetné az egész regényt, de nem ez történik mégsem. Minden fejezet nyitószólama az övé, kurzívan szedve, elkülönítve, azután jön a fő narrátor. Bár ebben néhány pillanatra azért elbizonytalanodtam. Mert mintha valaki beszélne, mintha valaki mondaná ezt a szöveget, olyan érzése van néhol az olvasónak. Egy-két helyen kiszól az elbeszélő, például mindjárt az elején: „Megnézheti, ha bemegy az őrsre. Én a saját szememmel láttam.” (8.) De hogy ez az én kicsoda, és kinek mondja, lehetetlen eldönteni. Nyilvánvalóan a tagoltság, jobban mondva a tagolatlanság is közrejátszik ebben. Mert, amint a fenti idézetből is kitűnik, ebben a regényben a ponton kívül semmilyen írásjel sincs.
De vajon érdemes lenne-e egy gyilkolászós krimit, bármilyen feszült atmoszférát is teremt a próza, a film után elolvasni? Nos, van egy olyan érzésem, hogy ami a regényben a krimin túl van, abból csak nagyon kevés van benne a filmben. Az öreg seriff monológja, és a regényt záró, köré szövődő, köré szűkülő cselekmény egy kicsit megváltoztatják a regény korábbi szakaszának előjelét. Így már inkább tetszik az ő monológját illusztrálónak a cselekmény, az érthetetlen világ lassú követése, az állandó lemaradás egy kiveszőfélben levő generáció és a vele/
benne kiveszőfélben lévő morál, morális tartás siráma. A monológ még faulkneri időkről ábrándozik, nem kevésbé a nagybácsi, akit a regény végén felkeres Ed Tom, a seriff – az övék még a vadont feltörő ősök világa, amely a hősies múltból szalad bele a világháborúba, annak kétes dicsőségű emlékeibe, hogy érezzük, a történet hogyan kapcsol át lejtmenetbe: az ősök világa, indiánokkal küzdő ezredes-seriff hősöké, a háborúban már a gyávaság – ami voltaképpen persze nem is gyávaság – érdemel hősi emlékérmet, azután Vietnam, amikor az országban végképp elromlottak a dolgok. Persze nyilván közhelyeket döngetnek a szereplők, lévén ezt minden egyes generáció el tudja mondani a világ minden táján, el is mondja, az óvatosság, a félelem ezekben a szereplőkben épp ezért már ott bujkál, merthogy tudnak erről a szerephez járó dilemmáról, nem is nagyon akarják kimondani. De aztán kimondják, mert nekik már nincs más hátra.
Azután visszamennek világvégi tanyáikra, elővezetik fakó lovaikat, melyek velük együtt öregedtek meg, és nekivágnak a pusztaságnak. Cormac McCarthy regénye így lesz előbb sodró lendületű kalandregény, utóbb moralizáló próza. A kezdet tömény feszültsége utóbb kienged, kicsit bőbeszédű fejezetekbe kanyarodik, hogy mikor az olvasó gyanúja csappan, akkor üssön be a vég. Happy endre esély szemernyi sincs. Senki sem jár jól. Sem Moss, de Chigurh sem, a seriff pedig akkor is bánkódna, ha valakinek legalább lenne egy kicsi jó ebben a történetben. De nincs. Illetve van, az olvasónak jut belőle valami. McCarthy odavetett félmondatokkal kelt hangulatot, támaszt atmoszférát. Szereplői kevés beszédűek, nem cifráznak, ahogyan az elbeszélő sem. Töprengés, dilemmázás csak a seriff kurzív szövegterében van, azonkívül a nyers történés van csak. A világ történik, ábrázolása a cselekvés, a történés ábrázolásával vihető végbe, ezt is sugallja ez a remek történet. A hagyományos narratívastruktúrák, mint a krimi, a kaland, a western magukat időről időre megújítva képesek eltalálni az olvasóhoz, ezért nem veszítenek semmit a népszerűségükből. De arra csak a legkiválóbb darabjaik képesek, hogy az olvasót akkor is lekössék, ha tudja, mire megy ki a játék. A Nem vénnek való vidék kétségtelenül ezek közül való. Bár a cselekménye megközelíthető a klasszikus krimik felől, elbeszélői attitűdje, szövegszervezése, narrációs eljárásai kétségtelenül kiemelik a lektűr műfajából.
Érdemes belevágni, jobb, mint a film – mert a film pusztán egy a sorban a számos feszült és izgalmas darab között, még ha emlékezetesebb is, mint a legtöbb, a regény azonban a maga nemében az egyik legkiválóbb, amit mostanában írtak.

Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék. Fordította Bart István. Magvető, Budapest, 2008

Antal Balázs