Vallyon s ki élheti énnálamnál nagyobb kedve szerint már világát?

 A „gerjedelem” Balassi verseinek egyik legárulkodóbb kifejezése: megszámoltam, és pontosan huszonöt alkalommal szerepel a versekben, hol különböző igekötők társaságában, hol azok nélkül. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy ezzel az árulkodó kifejezéssel leírható Balassi egész költői életműve. Bár az is lehet, hogy nem túloznék olyan nagyot: Rimay János, Balassi legtehetségesebb tanítványa is úgy látja, hogy Mesterének két nagy bűne (vagyis mai szóhasználattal élve: két fő jellemvonása) volt: az „ira” és a „luxuria”, vagyis a düh és az érzékiség.
Egyszer például úgy ráijesztett egyik adósára, bizonyos Göppel Dániel bányászgazdára, hogy az egy tóba ugrott, és addig nem volt hajlandó kimászni a vízből, míg a parton álló költő meg nem ígérte, hogy nem bántja. Máskor a dömsödi, a gyarmati és a turai vásárt rabolta ki. 1583 tavaszán, Zólyom közelében nyeregbe kapta Sommernét, egy hodrusbányai mészáros özvegyét, s noha végül „nem abutált vele”, az asszony panaszt tett, a zólyomi bíró pedig egyenesen Rudolf királynál árulkodott a féktelen főúrra, egyúttal kígyót-békát ráhordva, többek között azzal vádolva Balassit, hogy „éjjel-nappal iszik”. Szeptemberben a költő megjelent a megyegyűlésen, ahol eleinte normálisan védekezett a vádak ellen, majd dühbe gurult, és ordítani kezdett: „Hogy vígan laktunk, nem tagadjuk – mondta –, de mi azzal se bírót, se más polgárt nem bántottunk. Abban pedig [, hogy] az én italomban mi ellenük lehetett nekik, soha nem tudom, holott sem a kurva anyjuk gyatra borát, sem a kurva bestia apjuk keresményét nem ittuk, hanem a mi magunkét költögettük. Ez legyen énnékem válasz.”
Fölöslegesnek tartom tovább sorolni a botrányos eseteket, hiszen enynyiből is látszik, milyen szép és kegyetlen élete volt Balassinak. De bármennyire kegyetlen is volt ez az élet, nekünk, kései utódoknak, egyetlen rossz szavunk sem lehet rá. Egyrészt azért nem, mert a mi korunk sem jobb, mint Balassi kora, csak mi sokkal jobban tudunk hazudni, mint a XVI. század kissé naiv, ám annál őszintébb embere; másrészt azért nem, mert a mi erkölcsi értékrendünket (ha van nekünk egyáltalán ilyenünk) nem kérhetjük számon a XVI. századon. Ne feledjük, hogy újkori történetünkben a reneszánsszal kezdődik az „én” divatja, amikor az „ember” van a világegyetem középpontjában. És abban a korban, amikor az élet csak prédaszerző harc, nagyon jól, szépen és gyorsan kell élni, mert ellenkező esetben másé lesz a nő, a pénz, a hatalom s az élet minden sava-borsa. Ezzel a dinamikával magyarázható (például) a magyar irodalom egyik legszebb verse, az Egy katonaének is, amelyben ott dübörög a magyar történelem fél évezrede, minden szépségével és tragikumával együtt. „...sebesedik, öl, fog, vitézkedik, / homlokán vér lecsordul”, mondta Balassi a végvári katonáról, megalkotva egyúttal a magyar irodalom legmozgalmasabb, legéletesebb verssorát is. De egy másik, kevésbé ismert Balassi-versből, a Szabadsága vagyon... kezdetűből is kiolvasható, hogy a fiatal katona milyen jól, szépen és gyorsan tudott élni:

„Kell immár énnékem csak jó ló, hamar agár,
Ifjak társasága, éles szablya, jó madár,
Vitézek közt ülvén kedvem ellen sincsen
jó borral teli pohár.

(...)

Szerzém ez nyolc verset víg és szabad elmével,
Gyűlésben indulván jó ruhás legényekkel,
Hozzám hasonlókkal, vitéz ifiakkal,
nem kehegő vénekkel.”
De vajon mit csinált Balassi akkor, amikor éppen nem főúr vagy katona volt, hanem egyszerűen „csak” költő? Természetesen lépten-nyomon felgerjedt: „Forr gerjedt elmémre, mint hangyafészekre, / sok új vers, mint sok hangya”, írta egyik versében. Költeményeit már életében széthordták a rajongók, imitt-amott „bele is javítva” azokba. Balassi öntudatos reneszánsz költőként rettenetesen felháborodott a dolgon: „Nevetem azokat s búsulás nélkül sem szenvedhetem – mondta –, akik akármi írásomat is elméjüknek csontos pórázára kötvén, sok igéknek változtatásával (...) vesztegetik, festetik és ízetlenítik.” Rimay azon „fő tudós emberek” között említi Balassit, akik „az közönséges honjokbeli nyelveket is mind színezték s mind elevenítették”. Valószínűleg bosszantotta a költőt a monoton, Ilosvai-féle „vala–vala” rímelés is, másképp megmagyarázhatatlan a Balassi-rímek forradalmi újdonsága: „Ez világ sem kell már nékem, / Nálad nélkül, szép szerelmem, / Ki állasz most énmellettem / Egészséggel, édes lelkem”; „Ne félj, sőt vígan élj, mert tiéd az szép személy, / Veres levél tromfodra kél, csak azért, hogy jót reménlj, / Semmi gonoszt te ne vélj” stb. Még olvasni is csak teljes átéléssel tudott: 1582-ben, Párizsban kiadtak egy neolatin nyelvű antológiát, amit Balassi magánál hordott, s ha valamelyik vers megtetszett neki, hirtelen felindulásból rögtön le is fordította, mint például a Széllyel tündökleni... kezdetű verset, amelyet így fejez be:

„Marullus poéta azt deákul írta,
ím, én penig magyarul,
Jó lovam mellett való füven létemben
fordítám meg deákbúl,
Mikor vígan laknám vitéz
szolgáimmal,
távozván bánatimtúl.”

Megtanulta, hogyan kell használni a szerelmi költészet cupidós díszleteit, de ezekben a versekben nem a kortárs európai költőkkel való „szinkron úszás” a legfontosabb, hanem az a vérbő élet, ami ott lüktet a díszletek mögött, mint például a híres, „gruppenszex”-re utaló, Bécsi Zsuzsannáról és Anna-Máriáról szerzett versben; vagy az alábbi sorokban:

„Lengyel szép Zsuzsánna vervén
citeráját
És mondván utána gyönyörű nótáját:
Eszem vesztve, eltévesztve,
szerelmében sillyesztve,
Felgerjesztve és ébresztve, szívemet elrekesztve,
Belső tűzzel emésztve.”

Ilyen versek után nem csoda, hogy Pázmány Péter „undok és lator” verseknek nevezte a táncnótákat és virágénekeket, sőt még Zrínyi Miklós is mint „fajtalan verseket” rejtegette könyvtárában Balassi szerelmes költeményeit. Nem is merték kiadni ezeket a verseket, se Balassi, se a tanítványai. Kiadták viszont Istenes énekeit. Ez a kötet azóta is a magyar irodalom egyik legnagyobb bestsellere: 1631-től (ekkor jelent meg Bártfán az első kiadás) a XIX. század elejéig harminckilenc alkalommal adták ki. Az istenes versek óriási sikerét azzal magyarázhatjuk, hogy ezekben a versekben is azzal a Balassival találkozhatunk, akit eddig megismertünk: még Isten előtt sem csökkent az adrenalinszintje, még Istenre is „gerjedt”: a bűnbánó ember – olvashatjuk az Óh, szent Isten... kezdetű versben – „Mennyországra, mint legfőbb javára, / hal s vész, arra minden kedve gerjed”. Amilyen intenzitással hempergőzött a bűnben, ugyanolyan intenzitással adta át magát a vezeklésnek: „Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét, / Sok hitetlenségét, undok fertelmességét, / Töröld el rútságát, minden álnokságát, / könnyebbítsd lelkem terhét”; „Rút, fertelmes volt életem, / Kiért ím, lám megfizettem”. Halálos ágyán is teljes odaadással „dolgozott”: miközben sebe egyre üszkösebb és büdösebb lett, lefordította a Biblia legszebb versét, az LI. zsoltárt:

„Mosd el rólam immár, kit lelkem alig vár,
mosd el bűnöm rútságát,
S együtt a rút hírrel, mint rút bűnt, enyészd el
förtelmem büdös szagát;
Esmérem vétkemet, kiért nap éngemet
rettent, mutatván magát.”

Utolsó munkája után, sajnos, már csak néhányszor „mutatta meg magát” a nap Balassinak. De amit ez a költő rövid élete alatt rövid költői életművében megvalósított, az így is maga a csoda. Rimay „magyar Amphion”-nak nevezte Mesterét, és csak most, négy évszázad után látszik igazán, mennyire igaza volt: ahogy Amphion zenéjére megmozdultak a kövek, hogy fölépülhessen Théba, úgy Balassi zenéjére is megmozdultak a magyar nyelv szavai, hogy fölépülhessen a magyar nyelvű költészet csodálatos városa.

Szerző: Lövétei Lázár László költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztője



Balassi Bálint
Bécsi Zsuzsannáról s Anna-Máriáról


Az Zsuzsánna egy szép német leány,
Bécsben lakik Tiefengrab utcáján,
Piros rózsa tündöklik orcáján,
Szép kaláris tetszik az ajakán,
Kit sok vitéz kiván
Szép voltát csudálván,
De csak heában szeretik sokan.

Vagyon ennek egy szép atyjafia,
Kinek neve víg Anna-Mária,
Sok jó úrfi csak azt sírja-ríja,
Mert mint nénje szép s nincs semmi híja;
Arany színű haja,
Mint egy gyöngy az foga,
Tiszta mézzel foly ő édes szava.

Egy társommal midőn én ballagnék,
Szerencsére reájok találék,
Rájok nézve ottan felgerjedék,
Jó társom is szerelemben esék.
Ők ottan éleszték,
Kedveket jelenték,
Velek azért mi megesmerkedénk.

Kezet fogván egymással azontúl,
Házban lépénk mindnyájan utcárúl,
S mint az méhek szekfű szép virágrúl,
Mézet szedénk egymás ajakárul;
Minden bánatunktúl
Ott mi esénk távul,
Hogy szerelmet nyerheténk egymástúl.

Többet szólnom dolgunkról nem szükség,
Elég, hogy megvolt minden édesség,
Ölelgetés, csók, tánc, gyönyörűség,
Ékes beszéd, tréfálás, nevetség,
Ki ugyan nem elég
Bús szívemnek, mert ég,
De versemben itt legyen immár vég.

Kurta oktáván a sovány bőjtben,
Pozsony városából kimentemben
Szerzém ezeket ilyen versekben
Táncnótára egy kisded énekben,
Az másfél ezerben
És nyolcvankilencben,
Hogy bécsi virág juta eszemben.