2007. október 12., 00:002007. október 12., 00:00
Az emlékezet sokkal inkább nyújtja egy jól megszervezett és tudatosan beláthatatlan útvesztő képzetét, mint valami végtelen, hullámzó massza benyomását – bárhonnan indulunk, ugyanoda, ugyanarra a fakó, színevesztett tisztásra jutunk. S akkor most álljunk meg egy pillanatra, vegyünk mély lélegzetet, s mondjuk ki félhangosan: az ott egy gyermek. A gyermek az apjával játszik. Meg az anyjával, természetesen. Homályos emlékeim szerint az ott: egy család. Fakó, színevesztett, szuper 8-as képeken, kattog valami, a felvevőgép moraja, az ott egy udvar, egy falusi ház udvara, ott zajlik ez a burleszkbe hajló színjáték. Ezerkilencszáznyolcvannégy, Winston Smith és a Nagy Testvér éve, most mégis, egy templomot látunk belőle, körben emberek, egy nő (=anya) kezében tart egy visító csecsemőt, mellette egy férfi (=apa) próbál, amennyire tőle telik, megnyerően vigyorogni a felvevőgépbe. Bízva az utókor memóriájában, szögezzük le: ez itt egy keresztelő.
Ezek a filmek ott lapulnak különféle polcokon, sötét, pókhálós padlások mélyén, soha nem látott családi archívumokban, egykori, szerencsésen kimúlt közintézmények elhagyatott raktáraiban. Ezen a filmen, amit éppen nézünk – figyeljenek! –, ott van egy kisfiú, szőke, borzas és kicsi, mi egyebet lehet mondani egy átlagos kisfiúról. Ez a kisfiú egy ideig játszik apával meg anyával, egy kicsit hunyorog a felvevőgépnek, aztán továbbáll, elmegy a képkompozíción túlra, kisétál a vakmezőre, de a kamera csak nem hagyja nyugodni, s ő szemmel láthatóan képtelen felfogni, hogy ennek az egész szuper 8-as univerzumnak ő a középpontja, miatta kattog a felvevőgép, hogy majdan, évek múltán, egy másik Nagy Testvér nemkülönben ijesztő világában valaki mosolyogva nézze őt, távoli, sosem ismert rokonát, boldog ősét. Ez a kisfiú szarik az etikettre: felsétál a lépcsőn, bemegy a házba, az ajtóból még értetlenkedve visszapillant. Nem tudom, említettük-e már, hogy a háttérben áll egy falusi ház, annak az udvarán vagyunk mi, huszonhárom év távlatából nézve az egész cirkuszt, és ott van, abban a mozdíthatatlan pillanatban, apa és anya, aki a fiút nézi. Az ajtó becsukódott, szép napot, apa, szép napot, anya.
És ott bent, abban a láthatatlan házban, ott van Nemo kapitány és Hódító Robur, Winnetou és Old Shatterhand; Nathaniel Bumppo szétnéz a prérin, és meglátja a Fekete Kalóz árnyékát, amint rávetül a hajópadlóra. És visszanéz rá Piszkos Fred, a kapitány, aki nemrég tért vissza a Robin Hooddal közös portyáról, a sherwoodi erdőből, ahol elkötöttek egy cirkálót. Igen, a sherwoodi erdőben cirkálók vesztegelnek, a fák törzséhez kötözve: ezt vonszolta el a kisfiú. Most ott áll annak a háznak a belső szobájában, kissé nehezen fér el a szűkre szabott térben, de legalább senki sem látja, tehát senki nem jöhet utána. Például a maga módján becsületes Ács Feri, vagy Ivan Ogaref, a cár árulója. Ez a kisfiú minket néz egy filmen, pedig még nem is olvasta (hol van az még?) Cortázart, nem tudhatja, hogy mi éppen őt nézzük, amint minket néz éppen.
És azt sem tudhatja, hogy mi ebben a pillanatban milliónyi ilyen tekercset nézünk, amelyek ott lapulnak különféle polcokon, sötét, pókhálós padlások mélyén, soha nem látott családi archívumokban, egykori, szerencsésen kimúlt közintézmények elhagyatott raktáraiban. Régi, fakó, színevesztett felvételek villognak szemünk előtt, egymás után sorjáznak, iszonyatos, kibogozhatatlan rendetlenségben: esetlen kislányok, pimasz kisfiúk, nyakkendővel, nyakkendő nélkül, apával és anyával – emlékeink szerint ez így egy család –, pionírházak, falusi kúriák és templomok udvarán. Azt már mi sem láthatjuk, hogy bent, abban a hátsó, félhomályos szobában egy kisfiú sietség nélkül, de annál nagyobb elszántsággal építi a kincses szigetet (amelyből nekünk csak távoli mása, a kincses város marad), körülbástyázza magát homokkal és kalózok zsákmányolt aranyával. Mint egy fal, amelynek lekapart vakolata mögül előtünedeznek bizonyos régi freskók – azt sem tudjuk, hogyan kerültek oda, és azt sem, hogyan volt lehetséges a frissen festett élet.
Ezzel a biztos tudatlansággal sétálunk ki a képből, ki az örök vakmezőre.