Vágy és valóság

Áll ez a kérdés a magánember esetében és a közügyekben feladatokat vállalóra egyaránt, s ezenkívül még életkortól sem függ. Ahhoz nyilván nem fér kétség, hogy hagynia kell az embernek: szülessenek meg a vágyak s szárnyaljanak – Petőfire hivatkozva – sólyomszárnyakon, viszont az is könnyen belátható, hogy megszabhatja ama röpülés pályáját, akiben életre keltek. Hadd akarjon többet és többet az ember, ugyanakkor lássa be azt is, hogy cselekedeteinek a megszerzett tudás lehet legfőbb meghatározója. S a végső dolog, amit – habár olykor hiúságára hallgat – be kell látnia: földi ittlétének határoltsága. Vörösmarty szavai szerint az ember ugyanis „kiirthatatlan vággyal, amíg él, túr és tünődik, tudni, tenni tör; halandó kézzel halhatatlanúl vél munkálkodni, és mikor kidőlt is, még a hiúság műve van porán, még kőhegyek ragyognak sírjain.\"

A vágyak mértéktelen szabadon engedésére számtalan példát és esetet hozhatni fel nemcsak a történelemből, de a mai szűkebb vagy tágabb környezetünkből is – hiszen szülők és nevelők lennénk, akik nap mint nap kerülhetünk úgymond helyzetbe –, hasonlóképpen azok durva visszafogására is. Egyesek ugyanis azokat méltányolják, akik Ikaroszként akarják mindazt, ami elérhetetlen számukra, s ezek azt a gondolatot erősítik meg, amely idézett költőnk megfogalmazásában úgy hangzik, hogy „az ember feljő\", mások meg éppen ellenkezőleg, azokra tekintenek fel, akik töretlenül haladnak egy már jól ismert úton, mivelhogy a népi bölcsesség is arra int, hogy járt utat a járatlanért el ne hagyj, s ezeknek a beérkezése is szinte bizonyosra vehető. Egyik típus a mindig új kezdetekkel járó szakítást mintázza, kis túlzással azt mondhatnók, hogy a vágyak fedezet nélküli, az alapos megismerést nélkülöző világrahozatalát, a másik meg az örökségbe való görcsös kapaszkodást és az óvatos építkezést.

Vágyaknak adni életet anélkül, hogy vállald a világ – s benne a magad! – minél teljesebb megismerését szintoly egyoldalú és kudarcra ítélt emberi vállalkozás ma is, mint a puszta valóságra tenni, illetve az ismeretek steril, embertől és élettől idegen birtoklására. Ez is, az is külön-külön sok kívánnivalót hagy, de a kettő okos egyeztetése – ami például egy nagy ívű szerves fejlődésben ölthet testet – mind az egyéni boldogulást, mind a közjót szolgálhatja.

Borcsa János