Üvegtest

Nem, most nem innen indítjuk el a dolgot, hanem szépen az elejéről, hogy ketten állnak a Jókai utca kettő előtt, egy nagy, félelmetes, meg egy kisebb, esetlen. A félelmetes felemeli nagy kezét, és a kapura mutat. Mondjuk innen kezdjük, most igazán megtehetjük, mert idő az van. Holnapig egy csomó idő van, úgyhogy akár onnan is kezdhetnénk, hogy ezt a két figurát szépen visszavisszük az időben, amikor még reggel van – bár ez a történet szempontjából nem releváns –, és ezek ketten egy kifőzde előtt állnak, a kisebbik meggörnyedve hányik, a nagyobbik meg valami húst rág, és nevet.

Aztán innen, ettől a reggeli képtől kezdve elvihetnénk a történetet egészen estig, amikor egy vértócsán állsz egy téren, és körben egyre több ember gyűlik össze, csak néznek, senki nem szól, te is csak nézed őket, nem szólsz te se egy szót sem, aztán észreveszed, hogy hátrébb, a közeli platánfára felkapaszkodott egy ember, onnan bámul rád, és aztán egy másik ember is kidugja nagy kíváncsi fejét a lombok közül, és egyre többen másznak fel a fára, sok kis Zákeus, és csak bámul mindegyik nagy meredt szemekkel, te pedig arra gondolsz, hogy ez nem a te véred, mert nem is fáj semmid. Egy nap, egy történet, mint az ókori görög színházakban, ami reggel elkezdődik, annak este lesz vége. És tkp. újra és újra előlről kell kezdeni, minden reggel ugyanazt az egy történetet, aminek mindig ugyanaz a vége: hogy nem érted. Úgy állsz ott, mintha nem is te mentél volna oda, és nem érted, hogy mi történik, és mindig ugyanarra gondolsz a végén, hogy ezt biztos csak álmodod, mert az még oké, hogy valaki sóvá változik, de hogy üveggé, az lehetetlen.

És alkalmazhatnánk a lineáris történetmesélést, a hagyományos módszert ahelyett, hogy összeviszsza dobáljuk a képeket, hol a történet végének részleteit említve, hol meg a közepéből villantva fel jeleneteket, mint egy nagy fényképalbumban, amiben össze vannak keverve a képek, nincsenek időrendi sorrendben, mert persze a posztmodern szarik a kronológiára, az olvasó meg a végén azt sem tudja, hogy ki kicsoda a világirodalomban. Igen, alkalmazhatnánk igazán a jó kis hagyományos lineáris történetmesélést. „Alkalmazhatnánk.” Milyen hülyén fest itt ez az „alkalmazhatnánk”. Mintha olajos fogóval kéne történetet mesélni lineárisan. Vagy mintha tételek, képletek és tervrajzok kellenének a lineáris történetmeséléshez. Végigmesélhetnénk a nap eseményeit elejétől egészen a végéig, amikor ott állsz egy nagy vértócsán, és mintha üvegből lennél, már nem is tudsz mozdulni. A bal kezed az imént még mintha mozdult, de most már hiába is erőlködnél, most már elmenekülnél, rohannál, ahogy csak bírsz, de nem megy, már túl késő, mint ahogy késő volt tegnap is, és késő lesz holnap, holnapután, és azután az idők végezetéig. És hogy mért pont te?

Mért te vagy ez a szerencsétlen kijátszott alak? Mert neked csak rólad lehet írni. Hiába írnék másokról, Shakespeare vagy O. J. Simpson neked egyre megy. Te csak magadról akarsz olvasni, magadat akarod látni és hallani. És hogy mért pont egy vértócsa? Mi sem egyszerűbb. Ezzel az olcsó kis trükkel tudtalak a legjobban megfogni. A vér mindig bejön, mert attól félsz a legjobban, hogy meghalsz. A történet lényegében nem is fontos, csak ami mögötte van. A részleteket majd kitalálom, hiszen most aztán elég idő van. Milyen jó ilyenkor este tárcát írni, kellemes zene mellett! Ezt máskor is fogom alkalmazni. „Alkalmazni.” Milyen hülyén fest itt ez az „alkalmazni”. Mintha olajos fogóval kéne változtatni az életen. Vagy tételek, képletek és tervrajzok alapján kéne élni.

A lényeg, hogy bejött. Mert szeretsz magadról olvasni. Még akkor is, ha egy vértócsa közepén állsz, és lassan üveggé változol. És körben egyre többen gyűlnek össze, és néznek kidagadva. Te meg megint nem tudsz elmenekülni, megint túl későn akartál elfutni, mint tegnap, holnap, holnapután és az idők végezetéig. És valaki habfürdőt öntött a szökőkút vizébe, és most túrós, fehér hab ömlik le a betonteknő oldalán, bele abba a ráccsal lefedett keskeny résbe, ahol aztán a víz eltűnik, és csak a hab egy része marad a felszínen. Csak hömpölyög a fehér hab az ízléstelen szökőkút vizén, a fákon meg egyre több Zákeus gyűlik össze, akik úgy néznek, mintha ők is üvegből lennének, pedig azt sem tudják, hogy min csodálkoznak. A lényeg persze az, hogy bejött: adtam egy munkacímet, és jött vele a történet. Adtam egy munkacímet, és megint úgy maradt.