Utószezon

Befizetünk maguknak egy adriai nyaralást is, csippentett hamiskásan szemével az ügynök ezelőtt két héttel, na persze, csak a közvélemény-formálóknak, hát emiatt ültek itt a közvélemény-formálók, úgymint Turgyelán József, a seftelő és felesége, Vanek B. Eduárd leszerelt légionárius, valamint Demeter Szilárd titkár a négypertizennyolcból (Orrbelefütty tanár úr és felesége belföldi társutazáson vett részt, meg kell ismerni országunkat, fejtegette a tanár úr, na hiszen, horkantott Turgyelán József, eddig könyvekből földrajzolt a prof, most meg buszból).
Menni vagy nem menni, ez itt nem kérdés, szellemeskedett a titkár is, ha már nem a „menni és nem enni” esete forog fenn. Vanek B. Eduárd hosszasan ránézett. Turgyelán József rámeredt. Turgyelán Józsefné sajnálkozva pillantott rá. Szóval régebb, ugye, hosszasan spóroltak az emberek, hogy egy ilyen útra elmenjenek, magyarázkodott idegesen a titkár, most meg, ugye, bankkártya, meg roaming, meg autópálya, és amióta EU-sok lettünk, határellenőrzéskor se világítanak be az ember seggébe.
Horvátország nem EU-tag, közölte Turgyelán Józsefné, ilyen dolgokat tudott a „Legyen Ön is milliomos”-ból.
Nem-e, horgadt fel a büszkeség Vanek úrban, hát akkor megyünk. Az életszínvonal viszont a magyarokénál is magasabb, mondta a titkár, az nem kunszt, legyintett Turgyelán. Megyünk.
Mentek. Az ügynök eleve kikötötte, hogy na persze, csak utószezonra tudnak szállást foglalni, és csak öt liter per száz kilométer arányban számolnak el üzemanyagköltséget, na persze, az autópályát sem fizethetik, de egész rendes utak vannak azon kívül is, csak vigyázni kell, hogy ne tévedjenek be a bosnyákokhoz. Bár most már ott sem lőnek. Vanek B. Eduárd a parkolóhelyeket nézte hümmögve.
Az autópálya, mint minden praktikus dolog, unalmas. Repeszt az ember ötösben öreg Golf II-esével, csillogó autócsodák húznak el mellette, mintha állna. Lementünk a térképről, heherészett Vanek úr, aki Afrika-élményeire hivatkozva nyerte el a navigátori tisztséget. Az egy dolog, morogta a titkár, az autópályáról hol menjünk le. Az útikönyv szerint itt már nincs is autópálya, szólt előre Turgyelán József, párja a mozgó autóból sorozatokat fényképezett. Tavalyi kiadás, szólt hátra a válla fölött a titkár, a horvát lakosság egyik fele autópályát épít, míg a másik fele az azokon száguldozó turisztokat fogadja.
A kompon oldódott kissé a görcs, Horvátországban található Európa Golf II-es állományának jelentős hányada. És majd’ minden autónak meg van üttetve eleje-hátulja, csodálkoztak. A szigeten megértették, hogy miért. A történelem a keskeny sikátorokat szereti, a széles sugárutak a közelmúlt grandomán vezetőinek agyszüleményei, akik csak hitték, hogy történelmet csinálnak. Ezt a történelmet szamarak hátán ülve csinálták, és a szamár sokkal kisebb állat, mint a ló, állapította meg a titkár keskeny szerpentineken araszolva. Ezt a történelmet keskeny várfalakról vigyázkodva rótták, amelyek építésekor láthatóan nem féltek a téli jegesedéstől.
Ezt a történelmet a „vino, ulje, rakija” szentháromsága alatt írták.
Vanek B. Eduárdék belecsendesedtek ebbe a történelembe. Az elején ugyan még kajánul sajnálkoztak az angolokon, hogy az ő megjegyzéseiket mindenki érti, de lassan elfogyott a menéskényszer.
Mert Dalmáciában 12-től délután ötig szieszta van. Tempós népség lakja, az olajbogyó nem alma, hogy gravitációs tévképzeteket szüljön, hát nem is harcolnak ellene.
És mert a tenger utószezonban is lehetetlenül kék.