Utód

 Ahogy sejtettem: a gyermek apja évek óta eltűnt, az anya pedig alkalmi munkákból tengette kettejük nyomorúságos életét – a külvárosok jellegzetes családmodellje volt ez akkoriban a nagy gazdasági válság idején.

Az én üzleteim a válság ellenére is biztonságban voltak, sőt a megfelelő kapcsolatoknak köszönhetően nagy hasznot hoztak a konyhára – mindenhol volt egy szeretőm, aki meggyőzte befolyásos férjét, hogy ami az enyém, az az övék is, ami persze egyáltalán nem volt így. Minél jobban legatyásodtak a vetélytársaim, én annál gazdagabb lettem, így aztán a kölyök keresve sem találhatott volna nálam jobb védangyalt az egész környéken. Az anya az első ajánlatnál belement az alkuba, nem volt kapzsi, úgy tűnt, fontosabb volt neki a pénznél az, hogy gyermeke normális körülmények között nőhessen fel.

Erről természetesen biztosítottam. Így aztán legújabb szerzeményemet, akiről akkor még nem sejthettem, hogy úri passzió helyett a mániám lesz, és akit anyja – ha jól emlékszem – Teddynek vagy Bobbynak hívott, én azonban már az első pillanatban Thomas Jefferson Fitzgeraldnak neveztem el az Egyesült Államok harmadik elnöke és F. Scott Fitzgerald nevének összevonásával, egy vak festő gondjaira bíztam, akiről már akkor világosan tudtam: többet lát, mint mi valamennyien.

Thomas rendkívüli tanulónak bizonyult, pillanatok alatt szívta magába az ismereteket, tízéves korára már kész felnőtt volt. Nagyjából ekkortól nem látogattam többé, félni kezdtem a lénytől, akit én teremtettem, aki nélkülem talán már éhen halt volna, de aki nekem köszönhetően egyre határozottabban létezik, fejlődik, és előbb-utóbb teret fog követelni magának, mint minden nagyszabású elme, akinek a megfelelő leckéket tanították meg. Leckékből pedig nem volt hiány.

A vak festő halála után válogatott tanítómesterek egész sorát béreltem fel, hogy mindenre megtanítsák Thomast, amit csak ők maguk tudtak, és a gyermek semmit nem hagyott kárba veszni a sok kincsből, amit kapott. De hiába vált egyre fenyegetőbbé, hiába tudtam már az elején, hogy a saját hóhéromat képeztetem, újabb és újabb mestereket küldtem hozzá, kíváncsi voltam rá, mi mindent képes befogadni.
Most, hogy visszagondolok, már nem is tudom igazán eldönteni, mikor lett késő.

Talán 16 évvel ezelőtt abban a gyermeki tekintetben benne volt már minden: az ártatlanság mellett az úrrá válás kényszerének kegyetlensége és a halálom. Thomas Jefferson Fitzgerald, az Egyesült Államok harmadik elnöke és a híres író lesz a gyilkosom, talán holnap, talán egy év múlva, és ez ellen már nemcsak hogy nem tehetek, nem is akarok tenni semmit. A magamfajta csak akkor tud méltóságban meghalni, ha felneveli méltó utódját. Az utódot, akit hiába simogat, hiába ad meg neki mindent, az első pillanattól kezdve ösztönösen az esküdt ellensége.