Ultra, haramiaplacc

Akárcsak elődei ebben az évtizedben.”), másrészt a szerzőről, aki „szinte pályára lépése pillanatától kezdve fokozott figyelmet kap (és érdemel)”, és akit Borbély Szilárd az Élet és Irodalom tavaly novemberi, 44. számában szinte klasszikusnak nevez: „Térey János kötete a klasszikus megújítására alkalmas erőt hordoz, miáltal maga is klasszikussá válik.”
A gyors reakció (a könyv októberben, a két fent idézett kritika novemberben jelent meg), illetve a kötet szinte azonnali (magas polcra való) elhelyezése nem következett volna be, ha – miként arra Bodor is utal – nem jelennek meg az évtized korábbi könyvei, a gyűjteményes verseskötet – a Sonja útja a Saxonia mozitól a Pirnai térig –, a Paulus és A Nibelung-lakópark (ez utóbbit már német nyelvre is lefordították).
Azt is mondhatnánk, Térey János biztos léptekkel halad a bronzba öntés felé, no de mielőtt ez bekövetkezne, olvassunk Térey-verseket, és beszéljünk, írjunk róla, például így:
Nem érdekel a formai ismeretek széles tárháza, az se nagyon, mit akar a szerző, mire gondol a költő, mit szeretne mondani a lírikus, az egyetlen dolog, amelyre vigyázó szemünket vetjük, ez alkalommal nem más, mint a szöveg, az Ultra című kötetben található versek összessége. Nem az nyűgözi le az olvasót, hogy a szerző profimód ír alkaioszi strófákat, árvízi stancákat, sokkal inkább az, hogy a már ezerszer leporolt és feltuningolt szonettel is tud kezdeni valamit, úgy, hogy az tényleg újszerű megszólalás legyen, ne csupán az elődök magasabb szintű majmolása, ilyen szonettújító lendületben íródott például az Õskert vagy a Bróm, utóbbi egy ilyen tercinával zárul: „A brómos tea íze ebből a barna múltból/ A legvilágosabb és legbódítóbb zamat –/ Ínyünkön úgy ficánkol, hogy elszédít az undor.”
A szerző itt is továbbviszi a korábbi alaptémákat, mint a Debrecen-„mondakörre” alapozó szövegekben, és a Város mint alapszimbólum, mint szöveg és kötetszervező elem itt is jelentős szereppel bír, ám ez alkalommal nem Varsó vagy Drezda, hanem Pest kapja meg ezt a szerepet: „A CONTRA és a TRANS között a síkon/ Magasra nő a méltóságos ULTRA/ A túlzó élet táborhelye: Pest”.
Írja mindezt a kötet középpontjában elhelyezett Hadrianus redivivus című hosszúversben, melyet Jékely Zoltán emlékének ajánl. A fenti idézet rávilágít Térey költészetének több alapvonására, a nagyvárosi jellegre, arra, ahogy a különböző nyelvi szinteket, beszédmódokat keveri úgy, hogy a végeredmény mégis egységes egész. A contra, trans, ultra szavak mellé katonai műszó kerül: táborhely. Úgy is értelmezhetnénk tehát, hogy a nagyvárosi lét nem más, mint állandó készenlét, hadi- vagy inkább ostromállapot.
A nagyvárosban-lét pedig igen kedvelt szerep a 20. század magyar költőinél, lásd Ady Endre, József Attila és a többiek. Téreynek most éppen Pest lesz a Bakony, a haramiaplacc (hogy németesen – vagy éppenséggel nagyon is pestiesen – szóljak).
Térey legújabb kötetében ideges szövegeket találunk, abban az értelemben, hogy minden apró inger, ami az egyiken átfut, a másikban is hatást kelt, ezek szerint egy nagyon is rigurózusan szerkesztett kötettel van dolgunk, Ady csinálta ezt így...
Másodszor írom le (és itt már harmadszorra) Ady nevét, ugyanis e kötet állandó párbeszédet folytat az Ady-életművel és az általa fémjelzett költői attitűddel is.
A kötet visszatérő motívumainak rendszere – ilyen motívum például az ezüst (e versekben ezüstkori a nyár, a toronyóra ezüstkorong, és a Halál is ezüstarcú – mindent bevon a Hadrianus-korabeli irodalmi ezüstkor patinája); vagy az erős vár motívuma (amely a kötetnyitó versben még a templomot jelöli, hogy a későbbiekben benne foglaltassék az otthon fogalma is) – nem csupán Ady költészetét juttatja eszünkbe, ám amidőn ilyeneket olvasunk, hogy „császár vagyok, muszályból kevély” (Hadrianus redivivus) vagy „mindig óta tart a karnevál” (Most és születésünk óráján), egyértelmű, hogy Térey az Új versek szerzőjét parafrazálja.
A „kálvinista kedv”, az Istennel mint egyenrangú féllel való beszéd csupán egy-egy részlete ennek az Ady-újraértelmezési kísérletnek. Nem véletlen, hogy a kötetben ilyen verscímeket találunk, mint: Pénz (utolsó sora: „S Uram szemébe ordítom: »Fizess ki!«”), A Csikósok szerint a Kreutzok, Tél vége Mohácson.
Félreértés ne essék, Térey nem kezdett el Ady stílusában írni, még akkor sem, ha a kötet alcímében szerepel az „új versek” jelzős szerkezet. Az Ultrában csupán annyi történt, hogy a szerző elindult visszafelé, saját korábbi szövegeit, köteteinek alaphangulatát is érintve, a magyar irodalmi hagyomány mentén, a József Attilá-s „gyárlírában” is elmerülve, hogy – legalábbis e kötetben – elsősorban Ady költészetéig jusson el. (A világirodalmi áthallások közül elég csak Rilkét említeni, a híres „ő már gyökér volt” Téreynél így hangzik: „gondolattalan, mint egy növény”.)
A kötetcím azonban nem kötelez. Térey úgy tulajdonosa a hagyománynak, hogy az nem képes elnyomni sajátos világszemléletét, beszédmódját, nem káromkodik, és nem fütyörészik a helyzetet látva, hiszen nagyon jól tudja: „akármi lehet még belőle”.

Térey János: Ultra. Magvető, Budapest, 2006