Bár bevallásuk szerint korlátozott zenei tudással kezdték, később olyan zenetörténetileg megkerülhetetlen albumokat adtak ki, mint az 1987-es The Joshua Tree és az 1991-es Achtung Baby. Zenéjük a korai letisztult, puritán rocktól az effektusokkal, mindenféle szintetizátorokkal feldúsított popzenéig terjedt, miközben az alternatív rocknak nevezett műfaj fejlődésében is megkérdőjelezhetetlen szerepet játszottak. A Rolling Stone magazin minden idők legnagyobb művészei listáján a 22. helyre sorolta a csapatot, 2002-ben pedig beiktatták őket a Rock and Roll Hall of Fame-be is.

2000 után készült albumaikon – All that You Can’t Leave Behind, How To Dismantle an Atomic Bomb – egy érdekes fejlődéstörténet után visszatértek a korai éveik egyszerűbb rockzenéjéhez, s természetesen különféle kiadványokkal továbbra is ébren tartották a rajongók figyelmét.

Koncertfilmeket (Vertigo 2005, U2 3D), karrieráttekintő kiadványokat (18 Singles, 18 Videos, U2 by U2 könyv), újrakiadásokat (Zoo TV Live from Sydney, PopMart Live From Mexico City, The Joshua Tree) dobtak piacra, és közben elkészítették 12. sorlemezüket No Line on the Horizon címmel. Az album megjelenése hetében egyszerre 30 országban a listák élén landolt, az Amerikai Egyesült Államokban összeállított Billboard-listán is az első helyen kezdett úgy, hogy hat nap alatt 484 ezer példány fogyott belőle csak az Államokban.

A hűvös adatok után foglalkozzunk inkább a számokkal: a dalokkal. A marokkói Fezben, valamint Dublinban, Londonban és New Yorkban felvett No Line of the Horizon készítésekor a fiúk valószínűleg semmit sem bíztak a véletlenre, hiszen Brian Enót Daniel Lanoist és Steve Lillywhite-ot bízták meg a produceri munkával, ugyanezzel a trióval rögzítették anno a legsikeresebb U2-lemezeket, a The Joshua Treet és az Achtung Babyt is. 

Az Eno-Lanois páros a dalszerzésbe is belefolyt, és Bonóékat újra a klasszikus U2-hangzástól való bátrabb elrugaszkodásra biztatta, ami végül 60 dal rögzítéséhez vezetett. A No Line on the Horizon – ezek után nem is meglepő módon – tartalmaz néhány ihletett szerzeményt, akad rajta néhány friss ötlet is (tizenegy lemez után ez még a U2 esetében is dicséretes teljesítmény), bár állandóan „kihallatszik”, hogy nincs meg a határozott irányvonal. Kicsit úgy is hangzik, mint egy válogatás.

Nem egy pörgős lemez, inkább lassúnak nevezhető összességében, és egyes számait tekintve kissé talán hosszabb is a kelleténél. Emiatt (is) meglehetősen nehéz belefeledkezni a lemezhallgatásba: nem vezeti, nem viszi magával a hallgatót, inkább mindegyik megteremti a maga kis világát, aztán a következő valami egészen más, illetőleg mondjuk pont ugyanolyan hangulatú. A lemezkészítés fázisában többször is reklámozott elektronikai befolyás pedig közel sem annyira hangsúlyos, mint mondjuk az 1997-es Pop idején volt.

A nyitószám – épp a címadó dal – konkrétan úgy hangzik, mintha a U2 jellegzetes hangzását imitáló aktuális sikerbandákra (Coldplay vagy Kings of Leon) akarnának megszólalni. Nem rossz a dal, de felejthető. A következő, Magnificent című tételben visszaköszön minden, ami miatt a U2-t szeretni lehet: a gitáros visszhangos, éles, üveghangos pengetése, testes basszushangok, kiváló ritmusképlet és himnikus, „stadionénekeltető” kórusok. A lassúbb Moment of Surrender sem rossz, de nincs benne hét percnyi izgalmas ötlet, ezért unalomba fullad.

Az Unknown Callerrel már végképp a túl ismerős terepre érünk, ez a dal tényleg olyan, mintha minden U2-lemezen rajta lett volna valamilyen formában, mondjuk nem azért, mert megérdemelné. Az I’ll Go Crazy if I Don’t Go Crazy Tonight már szóra sem érdemes: jobb a címe, mint a dal maga. Nem túl jó a beharangozó kislemez- és klipdalnak választott, Get on Your Boots című funkos dance-rock darab, ami az 1991-es Even Better Than The Real Thing és az 1997-es Discotheque című slágereket szeretné imitálni, szerény sikerrel.

A Stand up Comedynek csupán vicces dalszövegére érdemes figyelni. A lemez harmadik része már sokkal érdekesebb: a Being Born a U2 kezdeti időszakát idézi, a White as Snow című folkos lassú dal pedig az egyik legjobb szám a lemezen. Azért csak az egyik legjobb, mert a pálmát a záró Cedars of Lebanon viszi el, melynek lebilincselő atmoszférájához érezhetően Brian Eno producer is hozzájárult.

Kissé felemás album a No Line on the Horizon, de ezt minden kritikus (és rajongó) ugyanígy gondolta minden U2-lemez megjelenésekor. Ha egy több mint 30 éve létező zenekar 2009-ben is meg tudja osztani rajongótáborát és a kritikusokat, az nem is rossz dolog. A lényeges dolgokat már úgyis nagyon régen letették az asztalra, a No Line on the Horizon pedig nem tartozik ezek közé.