Tulajdonképpen ugyanarról beszélünk - válasz Lőrincz Györgynek

Szóvá tett írásomat háromszor is újraolvastam, de sehol nem találtam benne olyasfajta utalást, amely összemosná a meghurcoltakat, vagyis a Szekuritáté zaklatása, illetőleg a véget nem érő önmarcangolás elől halálba vagy alkoholba menekülőket, a Szekunak köszönhetően vagy más okok miatt az egyetemre be nem jutókat (netán egymással, de főleg) „azokkal, akik így vagy úgy besúgtak”.

Hanem épp ellenkezőleg, arra próbáltam felhívni a figyelmet – miként utal rá a „csínján a szavakkal, és főleg az ítéletekkel” megfogalmazásom is –, hogy ne hamarkodjunk el billogot ütni és pálcát törni azok feje felett, akikről felmerült a gyanú, hogy a Szeku segítői voltak; s hogy próbáljuk egy kicsit megérteni azokat a rettenetes időket.

És amikor bárkiről elterjed a hír vagy a gyanú, hogy a Szekuritáténak nevezett terrorgépezetnek az adott kényszerhelyzet(ek)ből eredően használható vagy jelentéktelen információkat adott, előbb ki-ki gondolja végig: ott, akkor, abban a helyzetben ő mit tett volna? Ezért (is) fogalmaztam úgy, hogy „Márton Áron püspököt és a volt politikai foglyok derékhadát leszámítva nem tudok olyan magyart, aki a kommunizmus rettenetes évtizedeiben egyenes gerinccel s szóval élt volna”. Mert számomra ők a mérce. Mert számomra például Puskás Attila a mérce még akkor is, ha határozott, már-már kikezdhetetlen véleményét olykor magam is árnyalni tudnám.

Például azzal, hogy bár felmenteni nincs jogom, meg tudom érteni azt a Vajna Imrét, akit mi otthon, Baróton egyszerűen csak Vajna dokinak vagy Iminek szólítottunk, és aki valóban szabad szájú volt; tőle egy, a helyi néptanács vezető elvtársaihoz intézett, s e lap hasábjain mindenképpen kipontozandó (szóbeli) üzenet olyan volt, mint nekünk a „Jó napot”. Csakhogy egyszer, még mielőtt kiváló szemorvos lett volna, az egyetemen, nem magunkfajta emberek előtt csúszott ki a száján, ami kicsúszott…

Kedves Lőrincz Gyurka, jogod van visszautasítani azt a megfogalmazásomat is, miszerint „Legalább most, bő húsz esztendővel 1989 decembere után legyünk őszinték: mindenki kussolt, mert ahol zsarnokság volt, ott zsarnokság volt – és aki a hálón fennakadt…” De hát miért? Hát nem kussoltunk? Nem féltünk? Nem lavíroztunk? Nem beszéltünk virágnyelven? Nem óvakodtunk? Olykor nem a puszta tekintetekkel jeleztük egymásnak, hogy: vigyázz?

A szüleink nem azzal engedtek iskolába, hogy ott aztán erről csend legyen? Netán arra biztattak, hogy állampolgári nevelés órán megkérdezzük a tanárnőt: miért vették el a nagyszüleink földjeit, jószágát? Nem a tökéletes bizalmatlanság és hazugság rendszerében éltünk mindannyian úgy, hogy például – egy az egyben vagy informátora révén – szekus még szekust is megfigyelt? Nem abban a korban, de inkább kórban éltünk, amelyet Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című, szerintem felülmúlhatatlan remekében oly tökéletesen megrajzolt?
Én azt mondom, s ezt ne szépítsük: de igen.