Beder Tibor: tudjunk románul, de beszéljünk magyarul!

Több alkalommal megtörtént, hogy olténiai vagy munténiai román kollégáim – akikkel a sors összehozott bukaresti tanfelügyelõi gyûléseinken vagy országos rendezvényeken – tudták, hogy magyar vagyok, és mégis hihetetlennek tartották, hogy mi magyarok otthon, a családban magyarul beszélünk. Õk hallottak rólunk, tudták, hogy létezünk, de arról egyáltalán nem tudtak, hogy Romániában van olyan térség, ahol több száz kilométeres körzetben a magyar nyelv „járja”. Többször jártak Erdélyben, Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely és Marosvásárhely sem volt ismeretlen elõttük, de hát ott mindenkivel románul beszéltek. A székelyekrõl pedig a népszámláláskor szereztek tudomást, de nem tudták, hogy mi közük van a magyarokhoz, akikrõl az UDMR-n keresztül hallanak nap mint nap, de hát azok a parlamentben is románul beszélnek. Miért beszélnének hát otthon magyarul, amikor jól ismerik a román nyelvet?

Mi is csodálkozunk

Megyei tanácsosként többször is találkoztam Maros, sõt Szatmár és Bihar megyei tanácsosokkal is, akiktõl nem egyszer megkérdeztem, a tanácsüléseken milyen mértékben használják a magyar nyelvet. Különösen a marosiak véleménye érdekelt, hisz akkor a magyarok voltak többségben a városi tanácsban. Románul – hangzott a válasz. De hát törvény biztosította jogunk magyarul is beszélni olyan esetekben, amikor a részarányunk eléri a törvény által meghatározott százalékarányt, márpedig ez több megyében is adott. Ugyanakkor a tolmácsgép és a megfelelõ tolmács a tanácsosok kérésére biztosítható, érveltem tovább. Hargita megyében magyarul folynak a tanácsülések, a két-három román anyanyelvû tanácsos románul mondja el véleményét, és a tolmács segítségével fülhallgatón keresztül románul hallja vissza mindazt, ami magyarul elhangzik a gyûlésen. A válasz minden esetben az volt, hogy esetenként õk jobban ismerik az irodalmi nyelvet, mint román kollégáik, ugyanakkor nem akarnak kellemetlenkedni és feszíteni a húrt azzal, hogy tüntetõen magyarul beszélnek. Így nem keltenek ellenérzéseket bennük, és könnyebben rábírhatják õket a magyarságot érintõ ügyek támogatására. Magyarul csak tiltakozásképpen beszélnek, olyankor, amikor valamely magyarságot érintõ ügyben a végsõkig feszül a húr. Mint az október eleji marosvásárhelyi piaci napon, amikor a rendõrség megbüntette Lakó Péterfi Tündét, mert kétnyelvû ártáblákat osztogatott a piaci árusok között. Most már én csodálkoztam, hogy tanácsos társaim miért beszélnek románul, ha magyarul is beszélhetnének. Hiszen egy olyan szövetségnek a megbízásából ülnek tanácsosi székeikben, amelynek képviselõi nehéz parlamenti csatározások során vívták ki a már említett és törvénybe iktatott nyelvi jogokat. Márpedig õk azért vannak ott, hogy éljenek a törvény biztosította lehetõségekkel. Ha idejekorán éltek volna jogaikkal, akkor ma nem kellene Lakó Péterfi Tündének pénzbüntetést fizetnie a kétnyelvû piaci ártáblákért, pusztán csak azért, mert azok már rég ottlennének. Nem a „Strada Gheorghe Doja”, hanem a Dózsa György utca emlékeztetne a székely parasztvezérre, és a külön magyar orvosi kar is létezne már rég a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen. Hogyan várhatjuk el akkor a magyarok lakta megyékben, városokban és falvakban a magyar nyelv használatát, ha ezt tanácsosaink sem teszik? Innen már rövid az út addig, amikor megkérdõjelezik a magyar egyetem, magyar iskolák, színházak szükségességét egészen az autonómiáig. Minek hát, amikor jól vagy roszszul, de beszéljük a román nyelvet?

Mi vagyunk a részecske

Közel tonnányi egy- és ötbanis pénzérme gyült össze Erdély különbözõ helyszínein, hogy a kétnyelvû piaci ártáblákért kirótt pénzbüntetést Lakó Péterfi Tünde kifizethesse. E nagyméretû és példátlan összefogás azt igazolja, hogy a magyarság igenis ragaszkodik anyanyelvéhez, és kész áldozatokat hozni érte. Nem egészbõl, hanem részekbõl, darabkákból áll össze a világ, megszámlálhatatlan másodpercbõl tevõdik össze az év, sok apró pénzérmébõl lesz a millió, és sok ember kell ahhoz, hogy egy nyelvet éltessen. Mi mindnyájan, külön-külön is a magyar nyelv tartóoszlopai vagyunk, és magyar nyelvi egünk alatt találtunk utolsó menedékre. Ez az a hely, ahol jól érezzük magunkat, és otthonosan mozgunk benne. Rajtunk, a részecskéken múlik, hogy meddig maradhatunk meg e tájon, az õseinktõl örökölt áldott földön. Nyelvi egünk tartóoszlopai meglazultak, és helyenként a kidõlés veszélye fenyegeti õket. Foltozni kell a réseket és fiatalítani az oszlopokat. Soha ilyen fontos szerepe nem volt a mi hozzáállásunknak, mint most. Erdély városaiban az apadó magyarság helyét a románok százezrei foglalták el, a magyar nyelv mûhelyeinek számító falusi közösségek is fogyóban vannak. Egykor volt magyar városaink építészeti örökségét a többség vállalja fel. Ez az, ami örökségként a miénk maradt, továbbá a bennünk lakozó magyar nyelv. Ezt kellene megtartanunk és az idõben utánunk kövezõknek tovább adnunk!

Tudjunk románul, de maradjunk meg magyarnak

A székely emberrõl mondják, hogy amikor román környzetbe kerül, hamar elfelejti a magyar nyelvet. Teszi ezt abból a megfontolásból, hogy elsõ lehessen ott, ahol másképp a második helyre szorulna. A Székelyföldön is lehet elõnyöket szerezni, ha valaki kitûnõen beszéli a román nyelvet. A ranglétrán egy-két lépcsõfokkal fennebb lehet jutni. Aztán akad olyan is közöttük, aki ha alkalom adódik rá, szívesebben beszéli a román nyelvet, mint a magyart. Ha az iskolai oktatás lehetõvé tenné a Székelyföldön a román nyelv kitûnõ elsajátítását, ez a magyar nyelv térvesztésével járna, és hosszú távon a román nyelv válna közvetítõ nyelvvé, olyanformán, mint a valamikori német nyelvû Elzászban történt, ahol a francia nyelv vált uralkodóvá. A 19. század végén csak a lakosság 15 százaléka beszélt (második nyelvként) franciául, jelenleg a lakosság 25 százalékának anyanyelve az elzászi német, és az iskolákban már csak „idegen nyelvként” oktatják. 1988-ban a középiskolások 67 százaléka vélte úgy, hogy jobban beszél franciául, mint elzászi német nyelven. Ne akarjuk hát jobban beszélni a román nyelvet a magyarnál, hagyjuk ezt a románokra és a politikusainkra, mert a magyar nyelv kitûnõ ismeretével is megmaradhatunk elsõnek a Székelyföldön. Ehhez viszont az szükséges, hogy fontosnak tartsuk a magyar nyelv mindennapi használatát otthon és a hivatalokban, az élet minden területén. Tudjunk románul, de beszéljünk magyarul!

Beder Tibor