Tőlünk (is) függ vizeink minősége

– Ha a középiskolában a kémia–biológia szakot választotta, azt jelenti, hogy már tizenévesen döntött későbbi pályájáról, és céltudatosan követte is  eredeti elképzeléseit?

– Csak nagy vonalakban. Az iskolában azért választottam a kémia–bio szakot, mert orvosira akartam menni. Szüleim biztatására változtattam, és egyáltalán nem bántam meg. Érdekességként mondom el, hogy hasonló szakos osztály lévén, az érettségi előtt ha nem is az egész osztály, de nagyon sokan készültek biológia-kémiára, ám ha jól tudom, akkor végül is az osztályból csak én végeztem ezen a szakon.

– Gyakran előfordul, hogy az első-másodéven úgy érzi a hallgató, hogy annak, amit tanítanak neki, alig-alig van köze az ő elképzeléseihez. Vagyis nem azt kapja, amit elvárt, talán ezért sem olyan ritka a menet közbeni lemorzsolódás. Volt hasonló érzése az egyetemi évek alatt?

– Az első negativ élményem a nyelvi problémák miatt volt. Mindent románul tanultunk, és előfordult, hogy egy-egy kurzusból alig értettem valamit. Az embriológiatanárunknak például a beszédstílusa is eléggé szokatlan volt, még a román anyanyelvűek sem mindig értették, mit mond. Nekem úgy tűnt, hogy csak hadovál, hadovál, de valójában semmit nem mond. Azért szorgalmasan jegyeztem ezt a „semmit”, amit ha ma fellapozok, mindig jól szórakozom, mi mindent voltam képes leírni. Nagy gondot okoztak a latin nevek is, hisz addig latint nem igazán tanultunk. Aztán másodéven kezdtem feloldódni, harmadéven pedig már ösztöndíjas lettem. A kollégák magolónak tartottak, ami természetesen nem tartotta vissza őket attól, hogy az én kurzusaimat másolgatva pótolják az elmulasztottakat.

– Milyen volt a viszony az egyetemen a két szak, a biológia és a kémia között?

– Abszolút egyenrangú volt, az elvárások is hasonlóak, röviden úgy jellemezhetném, hogy kegyetlenül szigorúan vették mindkét szakot. Hogy csak egy jellemző példát mondjak: a biológián körülbelül egy hónapig tartott a vizsgaidőszak, nálunk, a biológia–kémián két-három hónapon át is vizsgázgattunk. Az utolsó évben nekem nagy segítséget jelentett, hogy már dolgoztam a vízügynél.

– Még egyetemistaként?

– Igen, mivel 2002 decemberében azt csiripelték a verebek, hogy megüresedett egy biológusi állás, jelentkeztem és az ünnepek előtt már le is vizsgáztam. Sikerült, de mivel még nem volt meg a diplomám, mint technikust alkalmaztak, 2003 augusztusáig ilyen státusban dolgoztam. Most már én másoltam a kollégáktól az előadásokat, mert a munka miatt megesett, hogy elmaradtam. De mondom, hogy nagyon nagy szakmai segítség volt ez a „korai” kenyérbe esés.

– Az ön munkahelyén dől el például az, hogy nálunk, otthon milyen víz folyik a csapból?

– Nem, az a vízművek dolga, mi a folyóvizek minőségével foglalkozunk. Az én munkahelyem, a Körösök Vízügyi Igazgatósága 5 folyó minőségét felügyeli hat megye: Bihar, Kolozs, Szatmár, Arad, Szilágy és Hunyad megye területén. És természetesen nagyon szoros az együttműködés Magyarországgal, hiszen nemcsak az eredetet kell felügyelni, de a fogadó országbeli viszonyok is nagyon fontosak. Mondhatom, ősidők óta jó az együttműködés, nem is lehet másképp. A környezetvédelemmel kapcsolatban közösen intézkedünk, terepre is egyformán megyünk ki, folyamatos például a határ menti közös mintavétel, az
úgynevezetett interkomparáció. Ugyanazon a helyen vesszük nagy, háromszáz literes műanyag palackokba a vizet, majd pedig külön-külön elemezzük. Kémiai és biológiai elemzést is végzünk, egy közös mintából almintákat készítve. Az eredménynek nagyjából ugyanolyannak kell lennie, ha túlságosan különbözik, akkor összeülünk és megbeszéljük. Előfordul ugyanis, hogy az elemző eszközök, gépek különbözősége miatt van eltérés, de ha nem, akkor az végsősoron nem elfogadható. Egyébként a mi igazgatóságunk az országban a szerényebbek közé tartozik, mivel nekünk, a Körösöknek egy laborunk van, de például a Szamos-Tisza Igazgatóság Kolozsváron, Szatmáron és Máramarosban külön-külön laborokban dolgozik. A mi hatáskörünkbe tartozik a folyószabályozás is, ez természetesen külön gond, bár nekünk például a Sebes-Körössel kevés problémánk van, a meglévő gátaknak köszönhető.

– Doktori értekezése témájául halászati témát választott. Szenvedélyes horgász volna?

– Nem, mert én kifogom ugyan a halakat, de egy speciális halászógéppel, ami csak elkábítja őket addig, amíg a méréseket elvégzem, aztán visszadobom a vízbe. Sokszor van szórakoztató disputám a parton üldögélő nagy ho-ho-horgászokkal, akik elmesélik, hogy ők vagy ismerőseik mekkora halakat fogtak ki hajdanán, most viszont... És nem hajlandóak elhinni, hogy amiről ők beszélnek, az a halfajta maximálisan arasznyira nő, semmiképpen sem foghattak karhosszúságút, ők tartják magukat az eredeti sztorijukhoz. Na és az állandó panasz, hogy milyen piszkos a víz. Ilyenkor pontos információt kérek tőlük, hogy hol látták a szennyeződést. Hát úgy mindenütt, mondják a nagy általánosságot. Minden alkalommal elmagyarázom azt is, hogy a vízben található élőlények nem nevezhetők szennyeződésnek. Nagyon érdekes és sokrétű a vizek mikro- és makrovilága, mi ezt is tanulmányozzuk, például a különböző algákat, az iszapban élő makrogerincteleneket, a nagy növényeket, a makrofitákat, mint amilyen a nád és a sás, és természetesen a különböző halfajtákat. Ezeknek az élőlényeknek az összessége alapján tudjuk megadni egy-egy folyóvíz bioindikátorait. Na de visszatérve a „halászmesékhez”, vagyis az állandó szennyezéshez, szeretném az olvasóknak is felhívni a figyelmét arra, hogy a környezettudatosságot otthon, a családban kell elkezdeni, hogy a gyerek abba nőjön bele. Manapság gyakran jönnek hozzánk kisiskolások és nagyobbak is, megyünk mi is, ha meghívnak egy-egy órára, de úgy veszem észre, ha a gyerek nem azt látja-hallja otthon is, hogy nem szabad bármit beledobálni- beleengedni a vízbe, akkor nem nagyon figyel ránk. Sajnos sok helyen még ma is megvan az a felfogás, hogy „úgyis elviszi a víz”, és a levágott csirke maradványait, de még a disznóölés hulladékait is egyenesen beledobják a folyóba. Meg belehajtanak és ott mossák meg az autót, vagy kimossák a szőnyeget. Aztán persze az ilyenek panaszkodnak legtöbbet, hogy a víz szenynyezett. Arra nem gondolnak, hogy tőlünk is függ a vizeink tisztasága – ne mindig a szakemberektől, a polgármestertől, az államtól várják a megoldást. Külföldön nagyon keményen büntetik a szennyezőket: aki szemetel, az fizet. A büntetések három számjegyűek, és nincs mentség. Nálunk még sajnos ott tartunk, hogy inkább csak fenyegetőznek, s ha épp tetten érnek valakit, hát vagy megbüntetik, vagy nem. Ezen a másikra mutogatáson, kellene valahogy végre túllépni, s akkor a környezetünk is tisztábbá, emberhez méltóbbá válhatna.