Több, mint munka...

A város olvasztótégelye különféle kultúráknak, ezen aspektusa pedig nagy méretéből adódóan következik (és ez a jelenség egyre inkább jellemző a mai, immár posztmodern nagyvárosokra, metropoliszokra). Hiszen a városi lakosság nem képes önmaga újratermelésére, ezért a népesség számának fenntartásához és folyamatos növekedéséhez az szükséges, hogy a környező, mind urbánus, mind rurális közösségekből (környező falvakból, városokból, de gyakran idegen országokból is) folyamatosan odavonzza az embereket. Így lakossága szükségszerűen heterogénné válik. A város azonban „érdekei” elérése céljából tolerálja ezt a nagyfokú kulturális heterogenitást, sőt mi több, mivel a nagyvárosokra egyre inkább ez válik jellemzővé, úgymond „jutalmazza” is az egyéni különbségeket.
A várost alkotó különböző egyének és csoportok egyedisége magát a várost is egyedivé, sajátossá teszi, egy kivételes keverékké a többi hasonló „elemekből”, de másképpen összeálló városhoz képest. Továbbá, ha a heterogenitást a sokszínűség fogalmával helyettesíthetjük, ezzel előtérbe helyezhetjük pozitív konnotációit. A város jutalmazza az újdonságot, a hatékonyságot, a találékonyságot, ezáltal alternatív életmódok és foglalkozások kialakulásának helyszínévé válik. Az utcazenét és művelőit joggal tekinthetjük ezen alternatív életmódok és foglalkozások egyik képviselőjének.
A város további jellemzői a személytelenség és a futó és részleges kommunikáció, melynek elsődleges célja nem a kapcsolattartás, hanem valami más, már szinte rutinná vált üres gesztus. Az utcazene talán pont ezt az elidegenedést próbálja feloldani, kellemesebbé téve az utcán való tartózkodást, vagy éppenséggel kitöltve a várakozás hosszú perceit. Más szemszögből nézve az utcazene a város egyik „szolgáltatása” a járókelők számára, amely azonban nem fentről, a hatóságok irányából érkezik, hanem spontán alakul aszerint, hogy éppen kik azok a zenészek, akik a város különböző pontjain megjelennek, és hogy mit játszanak. Az utcazene szolgáltatását tehát autonóm módon maguk az utcazenészek határozzák meg és alakítják.
Kutatásom – amelynek terepmunka részét 2007 őszén és telén, valamint 2008 tavaszán Kolozsváron végeztem – kiindulópontja az volt, hogy mivel nap mint nap többé-kevésbé szemlélői és hallgatói, hallgatósága vagyunk az utcazenészeknek, fontos az utcazenészi szerepnek tulajdonított belső, émikus jelentések feltárása és megértése, valamint motivációjuk, zenészi és társadalmi hátterük leírása.
A kolozsvári utcazenészek nagyon változatos mintát alkotnak, regionális és társadalmi származásuk nagyon széles skálán mozog. Ugyanakkor semmiféle szervezet vagy közösség nem tartja őket össze, csak kívülről, önkényesen, hangsúlyosan etikus szemlélettel minősíthetjük őket egy csoportnak, meghatározó közös jellegként foglalkozásukat tekintve.

„Kolozsvári” utcazenészek
Kutatásom során hat utcazenésszel készítettem interjút, beszéltem további három zenésszel, és megfigyeltem az utcán zenélő dél-amerikai indiánokat. Közülük senki sem kolozsvári. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy vendégmunkások Kolozsváron – tekinthetjük relevánsnak a vendégmunkás kifejezést, hisz az utcazenélést már kutatásom elején az informális gazdaság részeként definiáltam.
Jelen esetben azonban a kérdésnek nem ezen vetületét szeretném kihangsúlyozni, sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy a városnak milyen meghatározó szerepe van az utcazenészek vizsgálata során. A kolozsvári utcazenészek, akikkel nekem sikerült beszélgetéseket folytatnom, ha nem is mind külföldiek, de egyikük sem a város szülötte. Mindenkinek egyedi története van arra vonatkozóan, hogyan került Kolozsvárra, de mindenki egyetért a város különleges vonzerejével és a kolozsvári emberek kedvességével kapcsolatban.
Bevezetőmben úgy definiáltam a nagyvárost, mint az elidegenedés helyszínét, az utcazenét pedig mint ennek az elidegenedésnek valamilyen mértékű feloldását. Akkor most Kolozsváron mennyire érvényesül ez az elidegenedés? Érvényes-e egyáltalán? Ha úgy szemléljük, hogy az utcazene a nagyvárosi elidegenedés feloldásának egy lehetséges formája, akkor szükségképpen elfogadjuk, hogy ez a jelenség Kolozsvárra is érvényes, ha viszont az utcazenészek vallomásait helyezzük előtérbe, akkor talán úgy értelmezhetjük, hogy saját származási helységeikhez viszonyítva a relatív elidegenedés Kolozsváron alacsonyabb és ez kedvez „munkájuknak” is. Végső soron nincsen ellentmondás a két állításban, hisz az elidegenedés nagymértékben a szubjektív percepcióktól függ, ha valaki nem érzi környezetét elidegenedettnek, akkor az valószínűleg nem is az, legalábbis a számára. Ugyanakkor Kolozsvár még nagy mértékben alakulóban és bár nagy iramban, de még fejlődőben levő nagyváros, csak nemrég indult el a posztmodern fogyasztható várossá válás útján (lásd: Pásztor Gyöngyi – Péter László: Kolozsvár, mint márka – útban egy posztmodern város felé? Szociológiai tanulmány egy erdélyi város jellegének és arculatának változásáról, In: Erdélyi Társadalom 4:2, old.: 41-57, Kolozsvár, 2006, Presa Universitară Clujeană)
Ennek kialakításában a turizmusnak volt/van nagy szerepe, mert a turista számára a város tulajdonképpen egy kulturális termék, amit gondosan megterveznek a város imázsát alakító szakértők, melynek az a funkciója, hogy bizonyos kategóriákat a városba vonzzon, mint például a turistákat, a középosztályt vagy a vállalkozókat. Kolozsvár, úgy tűnik, az utcazenészeket is jelentős mértékben vonzza. Ők viszont egyszerre fogyasztói a városnak, hisz különleges melegsége vonzza ide őket, de ugyanakkor szolgáltatói is, akik nagyban hozzájárulnak ehhez a meleg hangulathoz, és teszik ez által még „fogyaszthatóbbá” ezt a várost.
A város felértékelése két esetben is az alanyok szülővárosukkal, régiójukkal való szembeállításából származott. Az egyetlen lány alanyom délről jött, Ploieşti-ről. Ő arra panaszkodott, hogy a déli emberek sokkal ridegebbek és mindig sietnek, ezzel szemben Kolozsvár sokkal melegebb. Az egyik legfiatalabb alanyom, egy moldvai fiú is ugyanerre panaszkodott a moldvai emberekkel kapcsolatban, és ő is a kolozsváriak kedvességét és melegségét hangsúlyozta. Talán ebben a két esetben volt csak többé-kevésbé Kolozsvár tudatos célpont. Egyik esetben a megszokott és elidegenedett környezetből való menekülés célpontjaként jelenik meg. A másik esetben is fennáll a lehetősége ennek az értelmezésnek, viszont itt sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a választás során a fő célpont a legnagyobb bevételt ígérő város volt. Azonban ha jobban megfigyeljük, észrevehetjük, hogy ez a két feltétel nem mond egymásnak ellent. Kolozsvár lakosságának kedvessége a mosolyokon és szép szavakon túl leginkább abban nyilvánul meg, hogy bőkezű és rendszeres adakozó is. Kolozsvár „melegsége” tehát abban nyilvánul meg, hogy van „piaca” az utcazenészek muzsikájának. Ez a „piac” egyszerre vonatkozik a tulajdonképpeni, pénzben kifejezett tranzakciókra, a zene eladására az utca „vásárló közönségének”, és szimbolikus értelemben a be- és elfogadásra, a művészet értékelésére egy olyan közönség, közösség által, amely intenzívebben lakja be a teret, városát.  
Kolozsvárra azonban véletlenül is el lehet jutni, ezt példázza másik két alanyom története. Egy skóciai fiú, akinek származása meglehetősen bonyolult (még véletlenül sem skót, hanem félig indiai, félig kanadai), az Erasmus programon keresztül jutott Romániába, mert véletlenül ez az ország kínálta a legmegfelelőbb egyetemet számára. A másik alanyom pedig valóban a véletlen során került Brăiláról Kolozsvárra.

Az utcazenélés okai
Az utcazenélésnek számos és különböző okai lehetnek. Rendszerint egy-egy utcazenész a maga módján több dolgot is meg tud nevezni az utcán való zenélés okaként. Azt gondolhatnánk, hogy ez az ok elsősorban a pénzkeresés lehetősége. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a vetületét, hisz ez is egy meghatározó pont, de nem az egyedüli és nem minden esetben. Több esetben találkoztam azzal, hogy az utcán való zenélést az utcazenészek „önismereti gyakorlatnak” tarják. Van, aki csak azért játszik (természetesen nincs is rászorulva az utcazenéből bejövő pénzösszegre), hogy megfigyelhesse az emberek reakcióit, hogy a zene által kommunikálhasson minél több emberrel. Az utcazenét tehát úgy is meghatározhatjuk, alanyaim alapján, mint egy kommunikációs eszközt vagy önismereti, önértékelési gyakorlatot, mely során a zenész megszabadulhat a fölösleges gátlásoktól, nyíltságot és – elsősorban zenei – magabiztosságot nyerhet.
Van olyan eset, amikor az utcazenélést pusztán a pénzszerzés egyik eszközeként határozhatjuk meg, erre utaltam akkor is, amikor az utcazenét az informális gazdaság részeként definiáltam. Erre talán azok az esetek a leginkább példaértékűek, amikor gyerekek és családjuk megélhetése a cél. A furulyás koldus fiú és a szintetizátoros fiú esetében a pénzszerzés hangsúlyozott szerepet kap. Ez utóbbinál már nemcsak utcazenélésről, hanem „útzenélésről” is beszélhetünk, hisz ez a fiú testvéreivel együtt folyamatosan úton van, Kolozsvár területén belül (buszmegállókban és buszokon zenél) és kívül is, mivel életmódját állandó „ingázás” jellemzi szülővárosa, Brassó és Kolozsvár között.
A folyamatos úton levésnek egy merőben más formájával is találkozhatunk, amikor az utcazenész bohém életmódját a ’60-as évek hippi korszakának úton levő szelleméből meríti. Az utcazenélést így folyamatos kísérletezésnek, szellemi úton levésnek is tekinthetjük, mely hamar átvált „függőségbe”, ahogy egyik alanyom fogalmazott. Egy olyan szabadság ez, amitől már függ művelője, hisz csak így érzi jól magát. Egy beszélgetés során szóba került, hogy mennyire tisztelem és ugyanakkor irigylem is ezt az életmódot és azt, hogy egyesek ilyen szabadon élnek és énekelnek, járnak kelnek a világban, és abból élnek meg, amit igazán szeretnek csinálni. Alanyom azonban hamar rámutatott ennek az életmódnak a „másik oldalára” is, megkérdezvén, hogy arra gondoltam-e, hogy nincs más, amit tehetne. Az utcazene tehát a zenei késztetés mellett, mely nagyon hangsúlyos egyes művelői esetében, valamelyest kényszer is, hisz számukra ez az egyetlen megélhetési lehetőség, mivel más szakmai végzettségük nincs. Ezt a kényszert egyedül csak a „munkájuk” szeretete oldhatja fel, amely folyamatosan megerősíti öndefiníciójukat is.
Ugyanakkor annak a lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy valaki a pénzszerzés puszta gondolatát sem tartva szem előtt, csak bohém életmódjából kifolyólag, kedvtelésből vagy gyakorlásképpen álljon ki az utca közönsége elé. A legtöbb esetben a végleges ok valahol e két dimenzió valamilyen arányú keverékéből adódik.

Az utcazenészek identitástudata, öndefiníciók
Hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy aki „odajut”, hogy az utcán zenéljen, annak nagy valószínűséggel rossz anyagi körülmények között élő személynek kell lennie. A kolozsvári utcazenészek közül csak egyetlen fiú vallotta magát koldusnak és szegénynek. A többi utcazenész anyagi helyzetét tekintve átlagosnak tekintette magát. Bohém fiatalok, egyetemisták és nem csak, gyakran próbálkoznak az utcazenéléssel. A szereplésvágy és a pénzszerzés valamilyen arányú, sajátos keverékéből születik meg sok esetben az utcazene. Az általam felkeresett utcazenészek nagy többsége is ilyen fiatal. Ketten, akik csak ritkán zenélnek az utcán, sokszor hangsúlyozták, hogy az utcazene puszta gyakorlat is számukra, az önértékelés és önkifejezés gyakorlata. Ugyanakkor azért is zenélnek, mert talán ez a legkézenfekvőbb módja annak, hogy kiegészítsék „jövedelmüket”, melyet jelen esetben a szülőktől kapott pénz tesz ki.
Minden utcazenész azonban többé-kevésbé azonosul a zenész, művész identitással is, még a koldus fiú is, hisz büszke arra, hogy „ért” a furulyázáshoz. Az utcazenész művészidentitása legtöbb esetben abból ered, hogy az utcazenélést nem puszta munkaként értelmezi, hanem annál többnek tartja.
Éppen ez a többlet eredményezi azt, hogy az utcazenészek általában nem szégyenérzettel társítják az utcai zenélést, valamiféle büszkeséget is felfedezhetünk bennük ezzel kapcsolatban. Az egyik fiú odáig fejlesztette bohém életmódját, hogy csupán az utcazenélésből él, ez a munkája, jobban mondva, „többmint munkája”. Természetesen ő hangsúlyozza ki a leginkább, hogy az utcazene több, mint munka. Ezzel a gesztussal nap mint nap újradefiniálja, megerősíti saját zenészi, művészi identitástudatát, mely gesztus ugyanakkor védekezési eszköz is lehet a közvélemény potenciális ellenkező meglátásával az ő foglalkozását illetőleg.
A kolozsvári utcazenészek nagy többsége csak az utcán való zenélésből él. Ezt azonban nagyon különböző módokon érik el és élik meg. Talán két merőben eltérő „kategóriát” állíthatunk fel. Az első ilyen kategória a koldusidentitáshoz közel álló „túlélési utcazene” művelőit foglalja magában. Bár az idetartozó utcazenészek közül csak egyikük azonosul a koldusidentitással explicit módon is, azonban a többiek is mindennapi gyakorlataikban ezt az életmódot követik. Sokkal hangsúlyosabb náluk a pénzszerzés, mint az utcazene meghatározó oka, és zenélés közben is nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy kifejezzék azon szándékukat, miszerint tevékenységük elsődleges célja a járókelők jóindulatából eredő adományok összegyűjtése, vagyis egyszerűbben fogalmazva: a koldulás.
A másik kategória azokat az utcazenészeket takarja akik – bár egyedüli jövedelemforrásuk az utcazene – nem koldusként élik meg mindennapjaikat, ezt a címkét gyakran nyíltan el is utasítják, hanem bohém neohippi érzületű művészekként, akik számára az utcazene nem csupán munka, hanem életmód, életstílus, életérzés. Ezt az identitásukat azonban folyamatosan fenn kell tartaniuk és megerősíteniük ahhoz, hogy állandónak bizonyuljon, elsősorban önmaguk számára.
Az utcazenészek zenei háttere
A hivatalos definíció szerint az általam megkérdezett utcazenészek egyike sem „zenész”, hisz egyikük sem rendelkezik felsőfokú zenei képzést igazoló diplomával, egyikük sem végzett zeneakadémiát, konzervatóriumot. Megkérdezett alanyaim között volt egy festőművész, egy asztalos, egy bölcsészhallgató, egy volt történészhallgató (nem végezte el az egyetemet), egy nyolc osztályt végzett, szakképzetlen fiú és egy iskolázatlan fiú. Csak egy fiú tanult gitározni és énekelni egy népművészeti iskolában, illetve a lány éppen most tanul dzsessztagozaton Kolozsváron, egy népművészeti iskolában. A kolozsvári utcazenészek nagy többsége családtagtól tanult zenélni. Bár egyik utcazenész szülei között sem találunk olyan személyt, aki próbálkozott volna egyáltalán az utcazenéléssel, ezen esetekben mégis családi hagyománynak tekinthető maga a zenélés. Ha a szülők közt nem is találunk utcazenészeket, van, akinek mégis a családból származott az ötlet, a bátyja szolgáltatta a követhető példát az utcazenélésre, majd visszafele is működött a példamutatás, hisz a nagyobbik testvér az öccsét követve jött Kolozsvárra zenélni. (Alanyaim között volt egy testvérpár, róluk talán fontos megjegyezni, hogy ők alkotják a „bohém művész” utcazenészek csoportjának magját, hisz ők csak az utcazenéből tartják külön-külön el magukat Kolozsváron.)

A hangszerek és a repertoár
A kolozsvári utcazenészek mind valamilyen hangszeren játszanak, és sok esetben még énekelnek is mellé. Azon utcazenészek közül, akikkel interjút is sikerült készítenem, négyen saját énekhangjukat kísérik gitáron, egy fiú furulyázik, egy másik fiú pedig szintetizátoron vagy tangóharmonikán játszik. Továbbá, beszéltem még két tangóharmonikás férfival, egy időssel és egy fiatal fiúval, és egy hegedűs férfival, aki gyakran együtt zenélt az idősebb harmonikással, és megfigyeléseket végeztem az indián „bohóc muzsikusok” performanszai során (ezen, kissé gúnyos megfogalmazásomat kicsit később bővebben is kifejtem), ők énekeltek, különféle hagyományos sípokon és más jellegzetes dél-amerikai hangszereken „játszottak”, valamint használták a play-back technikát is.
Kutatásom során nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy megtudjam egyrészt, milyen stílusú zenéket kedvelnek az utcazenészek, másrészt pedig, hogy mi az, amit az utcán zenélnek. Az utcai zenék stílusának listája meglehetősen hosszú és vegyes, hisz sokféle ember játssza őket, de dominál a folk, a dzsessz, a blues, a 60-as, 70-es évek zenéje és a pszichedelikus zene is, valamint az olyan dallam nélküli, vagy nagyon egyszerű, ismétlődő dallamokon alapuló zene, mint amit a moldvai fiú játszik furulyáján és az autentikusként eladott dél-amerikai népzene. Megkérdezett alanyaim többsége, saját bevallása szerint általában olyan zenéket, zenei stílusokat és darabokat játszik, amit ő maga is kedvel.
A „közönségsiker” nem annak tulajdonítható, hogy zenéjüket a széles közönség ízlése után alakítják, hisz az egyrészt lehetetlen is lenne, hanem sokkal inkább abból ered, ahogyan előadják zenéjüket.
Természetesen vannak olyan esetek is, amikor a közönség megnyerése az elsődleges cél, és ennek érdekében segédeszközökhöz is folyamodnak az utcazenészek. Ezt a jelenséget a minden nagyvárosban „előforduló” dél-amerikai indián zenészeknél figyelhetjük meg a legtisztább formájában. Esetükben felmerül az a kérdés, hogy még mindig az utcazene-e az, ami elsődleges, vagy talán valami más, a termékeik árusítása, és így a zene csak másodlagos, figyelemfelkeltő és közönségtoborzó szerepet kap, mint ahogy a feltűnő autenticitást reklámozó öltözetük. Ezért van az, hogy zenei és szereplési repertoárjuk a közönség ízlését igyekszik minél jobban kielégíteni. A közönség elvárása feléjük, hogy „gyors talpalással” megismerhesse a dél-amerikai indiánok sajátos kultúráját, zenéjét és különleges hangszereit, valamint hagyományaikat, melyeket leginkább az öltözködési mintáikkal fejeznek ki. Ezt be is mutatják nekik, és talán ezzel a gyors és tömör megismertetéssel magyarázható a nagy fokú eltúlzása az egyes jellegzetes elemeknek, hogy feltűnőbb legyen, és ezáltal jobban megmaradjon a szemlélőkben.

Az utcazenélés hivatali szabályozása
Az általam megkérdezett utcazenészek közül senkinek sincs engedélye, de ugyanakkor van, aki kizárólag az utcazenélésből él. Kolozsváron az engedély egy olyan elérhetetlen dokumentum, aminek megszerzésére már nem is törekszenek az utcazenészek. Engedélyt ugyanis nem kaphat bárki. És ez a szabályozás nem például zenei stílus vagy professzionális kritériumok alapján működik, vagy semmi más olyan kritérium szerint, melyet ésszerűnek tartanánk, vagy legalább relevánsnak az utcazenéléssel kapcsolatban. Kolozsváron ezt az engedélyt annak függvényében nyilvánítják egyáltalán létezőnek, hogy ki az az illető, aki kéri, illetve hogy hova való, milyen állampolgár (romániai vagy külföldi). Engedélyt ugyanis akkor adnak, ha külföldi állampolgárságú személy kéri. Ha román állampolgárságú zenész szeretné kiváltani, akkor egyszerűen megszűnik létezni ez az engedély, és nem fogja megkapni, mert az utcazenélés koldulásnak minősül.
Az utcán általában egy olyan törvényt alkalmaznak, amely a „közsajnálat eléréséhez való folyamodást (apelul la mila publică), vagyis más szavakkal a koldulást tiltja, bármely eszközzel és pont a „bármely eszköz”-be kapaszkodnak bele, amikor távozásra szólítják fel az utcazenészeket. Büntetni azonban, az utcazenészek elmondásai alapján, nem szoktak. Az utcazene amolyan félhivatalos munka kategóriába sorolható, hisz hallgatólagosan elfogadott, törvények nem szabályozzák vagy tiltják, de nem is engedélyezik csak esetleg verbális formában.

Összefoglalás, következtetések
Mivel Kolozsvár is egy viszonylag nagy és kulturális, valamint turisztikai szempontból jelentős város, nem meglepő, hogy az utcazenének is kedvelt helyszíne. Kolozsváron ma számos utcazenész fordul meg és teszi hangulatosabbá a sétálóutcákat, tereket. Ami az utcazene térbeli kiterjedését illeti, ez a jelenség vagy szolgáltatás, ahogy azt előzőleg már meghatároztam, leginkább a város központjára korlátozódik. Időben is tagolt, ugyanakkor, az utcazene „csúcsszezonja” a nyári hónapokra és a téli ünnepkör környékére tehető.
Az utcazenét azonban megközelíthetjük a művelői irányából is. A kolozsvári utcazenészek valójában nem kolozsváriak, mind máshonnan származnak, egyaránt az ország határain belülről, illetve kívülről. Közös azonban bennük a város és lakosainak szeretete, mely idevonzza és itt marasztalja az utcazenészeket is.
A kolozsvári utcazenészek különböző identitásokkal azonosulnak. Van, aki koldusnak tartja magát, vannak azonban olyan utcazenészek is, akiknél a bohém, életművész identitás hangsúlyosabban érvényesül. Ezen különbségekből kifolyólag az utcazenélésnek többféle okai lehetnek. Találkozunk túlélési utcazenével, aki ennek köszönhetően biztosítja saját és családja megélhetését. Ugyanakkor az utcazenét önismereti gyakorlatként is meghatározhatjuk abban az esetben, amikor a zenész azért áll ki az utca nagyközönsége elé, hogy ezáltal gyakorolhasson, és legyőzhesse gátlásait. Az utcazenének szükségmegoldó okai is lehetnek, hisz egyes zenészek csak akkor játszanak az utcán, amikor éppen nagy szükségük van a pénzre. Végül, az utcazene lehet az utcazenész egyedüli foglalkozása és megélhetőségi lehetősége, azonban ezt nem lehet pusztán munkának nevezni, mert az utcazene „több mint munka...”.

Szerző: Pakot Ágnes, a BBTE Szociológia és Szociális Munkás Kara Antropológia szakának 2. éves hallgatója.

Az írás a 11. reál- és humántudományi Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (2008, Kolozsvár) Szociológia és antropológia – Szociális munkás szekciójában első díjat kapott dolgozat rövidített, szerkesztett változata.