TIFF 2007 – Directors Cut

Kaptam én is meghívót, persze amolyan kisbetűs vip-meghívó volt ez, mint nemecsek neve a Noteszben. Talán ennek tudható be, hogy mikor nagy gangosan bevonultam a piros szőnyegen, a polgármester körül tobzódó riportereket és fotósokat kerülgetve, kiderült, hogy nincs helyem. Hirtelen nagyon bejött az ántivilág, a maga perverz „admis fãrã loc” hangulatával. Éppen elindultam kifele, hogy akkor mit nékem Hekuba, Arany, Pálma, amikor régi iskolám egyik tanárnője kisegített. O micã atenþie. Ez is lehetne filmcím. Leültünk. A vip-eket is leültetik, ugyebár. A Respublika mozi majdnem ezer férőhelyes. Legalább ezerkétszáz lelket vonzott oda az Aranypálma fénye. A légkondicionáló berendezéseknek sajnos nincs lelkük. Ennek megfelelően hidegen hagyta őket a tömegből hő formájában áradó öröm. Ennek következtében viszont egy adott pillanatban valaki elkiáltotta magát, hogy van-e orvos a teremben; vip-szívem kicsit megdobbant, én is orvosi egyetemet végeztem. Aztán megállt. Ugyanis a lámpák tovább pihentek, a film tovább forgott. Kulcspillanat volt. A két szereplő éppen eldönti, lefekszik-e az angyalcsináló emberrel, a beavatkozás ellenértékeképpen, vagy sem. A szenvedés kis ideig párhuzamosan zajlott a vásznon és a teremben. Gyönyörű volt, mit mondjak. Aztán a kellemetlenkedőt eltávolították a teremből. A nézők ismét zavartalanul átengedhették magukat a hőgutás élvezetnek.

A film nagyon jó vizuális termék, a maga nemében. Elsősorban az operatőri munkát emelném ki. Oleg Mutu árnyékban maradó, időnként a figurák bizonytalanságát halálos pontossággal feltérképező és láttató kamerája mestermunkára vall. Számomra a mozgóképeknek ilyen értelmű megközelítése (vagy inkább eltávolítása) hozta a filmélményt, mi több, tette nézhetővé az opust. (Az igaz, és le a kalappal érte Mungiu előtt, hogy a sztori szintjén is kioperálta a filmből a kommunista diktatúra panel-ismertetőjegyeit, egy-két kivételtől eltekintve.) Ennek ellenére úgy gondolom, hogy Mutu eltávolító technikája volt az, ami lehetővé tette számomra a film élvezetét. Számomra, aki, bár gyerekként, de megéltem az ántivilág engem is érintő eseményeit. Ami a történetet illeti, igyekeztem a személyes múlttól elvonatkoztatni a mozizás közben. Nem sikerült. Túl közel volt. A sorok, a porciók, a feketén vásárolt cigi, az abortuszveszély (életem egy adott pontján nekem is több-kevesebb közöm volt egy szondához), a filmben szublimált nyomor. Hát ezért van, hogy a történet számomra nem emelkedett túl a személyes múlton. Magánmitológián, ha tetszik. Ez persze az én bajom, és kicsit letépve agyamról a sarat, nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy a film hibátlanul hozza a beleálmodott személyes és mögöttes szenvedéstörténetet. Különösen azok számára, akik nem terheltek, mint én. Vagy terheltek, de tudnak felhőtlenül (vagy ha ez felelőtlen szónak tűnik, emlékező módon) viszonyulni hozzá. Nem tudom, milyen egy lágerből megmenekült ember lélekrajza. Úgy gondolom viszont, a tévedés kockázatát vállalva, hogy el kellett telnie egy bizonyos időnek, amíg a sokkok (a halálközelségé, majd az életé) elmúltával az emlékezés „kifagy”. Nálam a jégzajlás még nem következett be.

Egy másik dimenzióban Mungiu filmjének sikere örömre kötelez. A román film világában ugyanis a Sergiu Nicolaescu-féle maradványhalak uralkodnak. (Jó, az angol wishful thinking kifejezéssel élve, uralkodtak.) Az Aranypálma ilyen értelemben intő jelzésértékkel is bír, hogy a hazai pénzosztó szervek esetleg felébredhetnének már Csipkerózsika-álmukból. Persze, mint minden intő jelzés, ez is esetleges. A tény azonban az marad, ami. A világ szeme rajtunk van. És nem Moldovan felügyelőre figyel. Aki annak idején esetleg megtette, amit meg kellett tennie. De talán most már ideje szarkofágba vonulnia.

Nem láttam sok filmet az idei feszten. Ehhez egy kellemetlen élmény is hozzájárult. Nicolas Roeg világpremieres bemutatója után (Puffball) gondoltam, elmegyek, megnézem Ne nézz most című alkotását is. (Jelzem, a film címe ékes szóval beszélt hozzám, de hát hol vagyunk már az ókori görögök jósjeleket megfigyelni és értelmezni tudó tehetségétől.) Erre nem volt vip-meghívóm, és minthogy idén két gyerek miatt nem láttam értelmét a sajtóbelépő kiváltásának, elmentem a Művész moziba, és vettem jegyet, jó előre. Fél hét előtt pár perccel belépek a mozi előterébe, odasétálok a fiatal önkéntes hölgyhöz, nyújtom a jegyem. Ekkor megállt bennem az idő. A hölgy ugyanis kijelentette, hogy sajnálja, de nincs hely. Mondom, ez egy jegy. Amiért pénzt adtam. Hét kemény lejt. Mondja, nem ilyenkor kell jönni. Kérdem, akkor ez az érvényes jegy mire jó. Mondja, ő nem tehet róla, miért nem jöttem előbb. Mondom, akkor visszakérném a pénzem. Kiveszi a kezemből a jegyet, odamegy a pénztárhoz, hozza a nehéz lejt. Szép estét kívánok neki. Ilyen profi problémamenedzsmentet rég nem láttam már. Gratulálok. Hétfőtől szerdáig elment a kedvem a mozizástól. Az én apámé, na ja.

Aztán csütörtökön kiválasztottam egy filmet. Vegyes érzelmeim voltak a belépés sikerét illetően. Werner Herzog neve esetleg vonzza a tömegeket, és megint kitörölhetem a seggem a jeggyel. Viszont dokumentumfilmről volt szó. A népek nem nyeldelik ezt a műfajt olyan mohón. Belevágtam. És bejött a tippem. Szellős terem a Győzelem moziban, hőség sincs. Herzog van. Aki attól a pillanattól kezdve, hogy peregni kezdenek a képek, megbabonáz. Minden esetben. Az Aguirre-től (időrendben az első film, amit tőle láttam) a TIFF-en vetített Grizzlymanig. Aki egyébként sosem járt filmiskolába. (Nagy dolog, mondhatja akárki, sokan vannak ilyenek. Így igaz, viszont imádom, amikor egyes filmesek a végzettségükre hivatkoznak, amikor valamilyen szakmai témában mondanak ítéletet, a tekintélyelv alapján, persze!) Aki a hatvanas években egy kohászati kombinátban dolgozott, hogy pénzt szerezzen filmjeinek megvalósítására. (Na ja, ez is a pályázatírás egy formája.) Persze megszállott volt, ma is az. Persze időnként (különösen a Fitzcarraldo forgatása alatt és után) diliházban lett volna a helye, saját bevallása szerint. Persze.

A Grizzlyman egy őrült naplója. (A témaválasztás egyébként jellegzetesen herzogi, ha szabad ilyet mondani.) Az őrültet Timothy Treadwellnek hívták. Az volt a mániája, hogy a grizzlymedvéket meg kell menteni. Pedig a statisztikák szerint a grizzlypopuláció akkoriban (ezredvég–ezredelő) annyira jól szaporodott, hogy évente ki kellett lőni belőlük egy jó adagot. Szintén a statisztikák szerint az orvvadászat szinte ismeretlen fogalommá vált Alaszkában. Ki ellen kellett tehát védeni a medvéket? Legrosszabb esetben kövekkel dobáló turisták ellen? Vagy esetleg Ellenük? Az őrült agyában halhatatlanságot élvező Õk ellen? Az önjelölt természetvédő alaszkai expedíciói során készített videofelvételeit felhasználva, Herzog megmutatja Õket. Timothy Treadwell agyában. És közben azt csinálja, amit mindig is imádott. Megrendezi a tájat. Elképesztő ellentmondások feszülnek a rendezői képsorok és a Treadwell által „rendezett” felvételek között. Persze a sok-sok órás Threadwell-féle nyersanyag szelekciójából kiderül, hogy valahol a mélyben Herzog kalapot emel az őrült őrülete előtt. Vagy, ha tetszik, egyensúlyt teremt az őrült rendszerellenes Rambo-pózai és a megrendezetlenségükben felülmúlhatatlan költőiséggel átitatott tartalmak között. Timothy Treadwellt megette egy medve. És megette a barátnőjét is. Átlépte a határt, amelyet egyébként jól ismert. Amit az állatok is jól ismertek. Hosszú éveken át mindkét fél tiszteletben tartotta a határt. Ráadásul az állatok, miként anno az indiánok, tisztelték Treadwellt, illetve a benne lakó őrültet. Rókák, medvék kísérték útjain. Szó szerint. Aztán, mint rendesen, a hübrisz beleszólt a dologba. Treadwell elhitte, hogy ő medve. Pedig nem volt az. Csak egy őrült ember, a nemesebbik fajtából. De mégis. És ekkor vége lett a történetnek. Herzog pedig nem hallgattatja meg a nézővel a vég alatt a lekupakolt kamera által felvett hangokat. Korrekt. Ez a film mindenről szól, ezen kívül. Béke az őrült poraira.