Temetés után jobbak leszünk?

Mert lépten-nyomon ezt látom. Te is ezt látod, ő is ezt látja. És mi is, ti is, ők is. Nemzedékről nemzedékre, mert a történelem szélverése egyszer, valamikor magyarokat, románokat, szlovákokat, horvátokat, szerbeket, szlovéneket, cseheket az öreg földrésznek ebbe a szegletébe pofozott. S egyszer vagy talán többször is, valahol valamikor valakik valamit aláírtak. Hagyjuk most ezt, a fene enné meg...

Valamelyik októberben ültünk vagy háromezren a brassói sportcsarnok lelátóján. Mit ültünk, amikor a Fradi és a Rulmentul női kézilabdacsapata a világ legrangosabb és legáhítottabb klubversenyén való részvételi jogért meccselt? Hol mi, hol ők ugráltak ujjongva, hol nekünk, hol nekik állt a zászló. Szünet volt, s egy nemzeti mezbe bújt alak úgy tört magának utat a Ferencváros kísérőinek és a sajtónak fenntartott padsoron, hogy közben Jakab Árpit a fradis mezénél fogva durván megcibálta, Párducot pedig, a világ egykori legjobb női beállósát majdnem felöklelte. Mert hát ő is zöld-fehér mezt viselt, és egykori csapattársainak szurkolt. Ez az alak úgy araszolt el mellettem, hogy a lábamat diszkréten, de kétszer is jól odaszorította a fapadhoz, mert a fradis csajoktól a magyar nemzeti válogatott egy éve ajándékba kapott meggypiros mezét öltöttem magamra erre az alkalomra.

Aztán ültünk vagy ezerötszázan a kolozsvári sportcsarnok lelátóján. A pekingi nyári olimpiai játékok előtt a magyar és a román női kézilabda-válogatott barátságos meccset játszott. Sopa visszaköszönt, Piros is széles mosollyal nyugtázta, hogy minden rendben, ha a meggypiros mezben feszítve megint itt vagyok és szurkolok.

Nekünk. Balomon egy huszonéves fiatal lány a barátjával, jobbomon olyan hatvan körüli férfi tette ugyanezt Nica Brădeanuéknak, hol ujjongva és tapsolva egy-egy újabb lőtt vagy bosszankodva egy-egy újabb bekapott gól nyomán, mert a kézilabdameccsnek s az embernek ez a természete. A hatvanas férfiember minden kétséget kizáróan szakértő lehetett, mert igen hozzáértően elemezte a játékot, s minduntalan azt hajtogatta, hogy könnyű nekünk, magyaroknak, mert van egy Görbiczünk, akivel akár az olimpiai bajnoki címre is esélyesek vagyunk. A végén mégis mi kaptunk ki. A hatvanas sporttanárral kezet ráztunk, hogy akkor Isten segéljen mindenkit, de hallgassa meg az ő szavát. Mosolyogtunk s vállon veregettük egymást. Nica Brădeanunak gratuláltam, nézd, erdélyi magyar vagyok, s a magam nevében megköszönöm neked mindazt, amit Győrben a magyar sport dicsőségéért tettél.

Az ő román anyanyelvén. Nica bűbájosan mosolygott vissza, és vaksztól kissé ragacsos kezét nyújtva mondta: szívesen. Az én magyar anyanyelvemen. S kacsintott, hogy majd az olimpián.
Aztán megint ültünk és néztünk. A televízió és a számítógép képernyője előtt. Nem tudom hányan, de a tengernyi magyar és román döbbenetből és jajból következtetve nagyon sokan. És nem hittünk sem a szemünknek, sem a fülünknek, hogy ez megtörténhetett: Mariant, az óriás gyermeket, Madárkát megölték.

És volt egy hang, egy ember, aki óva intett mindenkit, hogy egyetlen száraz gally miatt nem kell kipusztítani az egész erdőt. Merthogy Petre Cozma tudta: fiát Veszprémben nem a magyarok és nem a cigányok, hanem néhány bűnöző szúrta szíven, akiket a rendőrségre és a Jóistenre bíz. 

Martin Simecka szlovák publicista vagy tizenhárom évvel ezelőtt írt egy kisesszét a szlovák–magyar együttélésről. Előítéletekről, bizalmatlanságról, sőt gyűlöletről s a felismerésről, hogy bár gyermekkorában azzal tömték a fejét: a magyarok ilyenek és olyanok, szóval nem jók, felnőtt fejjel mégis rájött, hogy mindez nem igaz, sőt, a magyaroknak nincs szarvuk, hanem egyszerűen: ők is ugyanolyan emberek. Szédületesen jó írás volt, kijózanító, kár, hogy a Korunk jóvoltából pár százan ha olvastuk.

De mit is kerülgetem: szégyellem magam, mert soha nem gondoltam volna, hogy egy román család tragédiája ennyire tud fájni. Mert nem hittem volna, hogy ennyire és ennyien tanúskodnak Petre Cozma és Martin Simecka igaza mellett, s hogy az embereknek van erejük belátni: a közép-kelet-európai együttélés pogygyászából valami mindig kimarad. Azt hiszem, van erőm kimondani, hogy a temetés után én is jobb vagyok. És te? Ő? Mi? Ti? És ők?