Televíziós rapszódia

Hát nem járt ki. Eleve illuzórikus volt az elképzelésünk, viszont a vágy megmaradt, sőt szándékká erősödött, és amint gondolni lehetett intézményalapításra, a szakmabéliek közül többünket foglalkoztatni kezdett a megvalósítás lehetősége. A Kolozsvári Közszolgálati Tévéstúdiót 1990. január 3-án indítottuk el. Ez különösebb nehézségek nélkül történt meg, az ország első regionális tévéadójaként napi néhány órában sugárzott román és magyar nyelven, nagy elégtételt és örömöt jelentett „tévétevőknek”, nézőknek egyaránt, de természetesen még nem az volt, amiről az előbbi sorokban szóltam.

Agyoncsépelt közhely, de mégis idekívánkozik, hogy a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik: az első komoly lépést a megvalósulás útján egy röplap jelezte, amely Apáczai híres székfoglalóját parafrazálta a következő címmel: Egy egész napos független erdélyi magyar televízió felette szükséges voltáról. Hosszúra sikeredett cím, de a kialakítandó stratégia lényegét is magában foglalta. Mint a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) elnöke azon igyekeztem, hogy szervezetünk tagsága, mind a nyomtatott sajtó, mind az audiovizuális műfajok munkásai magukévá tegyék ennek a hatékony médiumnak a létrehozási szándékát. Kongreszszusi határozatba is bekerült, és az említett röplap megjelent a MÚRE Értesítőjében. Következett a lehetséges szövetségesek felkutatása. Az RMDSZ-től, mint érdek-képviseleti szervezetünktől vártam-vártunk elsősorban támogatást. A szövetségi elnök viszont elhárította a társszervezésre vonatkozó felkérést, mert – úgymond – politikai formáció nem vehet részt tévéalapításban.

Mivel Magyarország a határon túli sajtónak nyújtott hírszolgálati támogatást a Magyar Távirati Irodán (MTI) keresztül bonyolította le, hivatali teendőim közé tartozott a MÚRE–MTI közötti szerződés évenkénti aláírása. Eme jól működő szakmai kapcsolat révén ismertem meg Vince Mátyás elnököt. Kölcsönösen tiszteletben tartván egymás eltérő politikai meggyőződését, találkozásaink során kialakult egy olyan kommunikáció és empátia, amely lehetővé tette, hogy megkérjem, baráti szívességként hozná szóba Medgyessy Péter akkori magyar miniszterelnök előtt televíziónk dolgát s kérné támogatását. Medgyessy Péter Erdélyből, sőt Kolozsvárról származván a racionális érvek mellett, feltehetően érzelmi késztetésre, felajánlott egymilliárd forintot egy erdélyi magyar televízió létrehozására. A Kossuth Rádió a reggeli krónikában újságolta a jó hírt. Néhány perc múlva Markó Béla elnök úr felhívott telefonon, és maga is örömmel közölte, hogy most már nekiláthatunk egy alapítvány bejegyzéséhez, amely létrehozza majd az Erdélyi Televíziót. Így született meg a Janovics Jenő Alapítvány.

A felajánlott összeg a költség egyharmadát jelentette, de figyelembe véve, hogy az ugyancsak Erdélyből kiszármazott, New Jersey-ben élő Sándor István felajánlotta tévéstúdiónak Kolozsvár közeli ingatlanját, tehát erre már nem kell költeni, elindulhattunk... volna. De hamarosan kormányváltásra került sor, és jótevőnk helyére Gyurcsány Ferenc került, aki a milliárdot lecsökkentette 300 millióra. Viszont ez a maradék összeg sem a MÚRE folyószámlájára futott be, mint ahogy ez ésszerű lett volna. Ettől függetlenül Peták István, a Magyar Televízió volt elnöke, majd kuratóriumi tagja és Búzási Péter televíziós szakember segítségével erre a kisebb összegre is összeállítottunk egy költségtervet, hozzá mellékelve a megvásárolandó berendezések fényképes dokumentációját, amit átnyújtottam négy alapítótársamnak és a tizenhárom kurátornak. Mai napig sem kaptunk tőlük választ. Ezzel a felszereltséggel (közvetítőkocsi, kamerák, vezérlőegységek, vágók stb.) igaz, kezdetben szerényebb körülmények között, de elindulhattunk... volna. Sugárzási lehetőséget is felajánlott a Magyar Televízió az m2-es csatornán. Hasonló felajánlást tett a Duna Televízió is. Szakmai segítséget és konzultációt ígért a továbbiakra mindkét közszolgálati médium, személyesen Rudi Zoltán MTV-elnök, illetve Cselényi László, a Duna Tv elnöke. Ám alapítványunk hangadói úgy ítélték, hogy ennyiből nem lehet tévét létrehozni, tehát szét kell osztani a pénzt meglévő, egy-két személyes tévés műhelyek között. Újabb sajtóharc, lobbizás után mégis maradt az eredeti elképzelés, de már nem a korábban tervezett, minden szempontból optimális kolozsvári központtal, hanem marosvásárhelyivel...

Az alapszabály szerint a kuratóriumot az alapítványi elnök havonta kellene hogy összehívja, de ez nem így történik. Én már két éve nem kaptam meghívót a ritkán mégis megtartott kuratóriumi ülésekre sem… Amikor egyszer alapítói jogkörömmel élve össze akartam hívni a kuratóriumot, közölték velem, hogy nem tehetem, mert az alapítók többsége jogosult csupán összehívni a testületet, holott az általam előzetesen ismertetett szövegváltozatban az szerepelt, hogy az alapítók bármelyike összehívhatja, ha szükségét látja. Az történt, hogy tudtomon kívül megváltoztatták a 13. paragrafus egyik mondatát. A közjegyző előtt siettetve aláíratott szövegben nem vettem észre a változtatást. Amikor később kértem az általam korábban elolvastatott változathoz való visszatérést, akkor az egyébként azonos jogú alapító Takács Csaba közölte, hogy ez lehetetlen, és úgy van jól, ahogy van.

Magyarán becsaptak! Nem a siránkozások alkalma ez a levél, de megaláztatásaim velejárója volt, hogy javaslataimat hatalmi gőggel mindig elutasították, több évtizedes szakmai tapasztalataimat, amelyeket örömmel megosztottam volna, fölényesen lesöpörték a tárgyalás asztaláról. A kuratóriumi testületen kívüli hatalmi viszonyok domináltak „házon belül” is: Nagy Zsolt kuratóriumi elnök az RMDSZ országos alelnöke volt (egy ideig hírközlési miniszter is), aki vigyázó szemeit mindig szövetségbéli főnökein tartotta, Markó Béla elnökön és Takács Csaba ügyvezető elnökön. (Csupán érdekességként említem meg a szakmai hozzá nem értés és az erkölcsi hozzá nem állás egy-egy epizódját. Az Erdélyi Tévé egyik házi rendezvényén a jól pozicionált vezető közölte, hogy egy „élő rögzítés” tanúi leszünk. A mellettem ülő régi tévés kollégával értetlenül néztünk egymásra, mert ilyen műfajról még nem hallottunk. Ma sem tudjuk, mire gondolt… A másik történetem egy kuratóriumi gyűlés eseménye volt, amikor azt akartam elérni, hogy ne kinevezéssel, hanem a szakmai és etikai szempontokat érvényre juttató pályáztatással történjen a stúdióvezetői poszt betöltése. Mivel senki nem csatlakozott érveimhez, megszólítottam a némi tévés tapasztalattal is rendelkező, egyébként kiváló újságíró kollégát, hogy mondjon véleményt a felvetésemről. Azzal a lehengerlő kifogással hárította el kérésemet, hogy ő Heltai-hőst játszik jelen esetben… Nyilván A néma leventére gondolt… Talán az ellenérdekelt  jelen lévő főemberekre való tekintettel vonult némaságba, nehogy nyugdíja bánja őszinte véleményét. Hasonlóan viszonyult két barátom is a kérdéshez, akiket igen tisztelvén, magam kértem fel a kuratóriumi tagság vállalására. Amikor rákérdeztem, hogy miért nem támogattak ők se, azt válaszolták, azért, mert eleve látszott, hogy úgyis az lesz, amit Markó akar.)

A mellőzésemet, sőt kiszorításomat hatalmi helyzetből irányító hangadók és bólogató kuratóriumi tagok – két személyt leszámítva – teljesen szakmaidegenek és tájékozatlanok, ellenemre megszavazták a kuratóriumi elnök ama jogát, hogy kinevezéssel helyezzen vezetőt a tévé élére. Követeltem a pályáztatást, ami szakmailag és erkölcsileg is kötelező, és reményt jelenthet a jó működés tekintetében. A dilettantizmusnak, a szakma tapasztaltabb művelőitől való elzárkózásnak megvannak a látható eredményei, pontosabban eredménytelenségei. A három romániai közszolgálati televízió magyar szerkesztőségeiben és magánstúdiókban számos tehetséges szerkesztő, riporter, műsorvezető dolgozik, akik közül többen már nemzetközi megmérettetéseken is bizonyítottak. Számukra azonban nem, vagy alig nyílnak meg az Erdélyi Televízió kapui...

Erdélyi Televízió, ami nincs is, mert egy ideje másként hívják, mégpedig Erdély Televíziónak. Elveszett egy „i” a megnevezésből. De vajon ki és mit nyert általa? A néző valószínűleg semmit. Nem kívánok a műsorokról nyilatkozni, tegyék meg ezt elfogulatlan elemzők, de nagyon együtt érzek a jobb sorsra érdemes pályatársaimmal. Mivel tudtommal mind fiatalok még, számukra megvan a remény, hogy egy jól működő menedzsment és jól meghatározott műsorstratégia mellett hivatásként művelhetik a televíziózást, és igazi alkotókká válhatnak.

Csép Sándor

A szerző az Erdélyi Magyar Televíziót működtető Janovics Jenő Alapítvány kuratóriumának alapító tagja