Társalgás a régiekkel

Diákjainak gyakran úgy mutatkozik be, hogy „Balázs Mihály vagyok, és az irodalom 1700-ig érdekel”. Mi vonzotta ennyire a régi irodalomhoz?
Olvasok azért modern szerzőket is, de intenzíven valóban a 16–17. század irodalmával foglalkozom. Ennek egyszerű oka van: akárcsak mások, én is rendkívül erős tanáregyéniségek hatására kezdtem el régi irodalommal foglalkozni. Korábban is érdeklődtem a téma iránt, nem volt idegen számomra a régi korok kultúrája, de végeredményben mégiscsak az döntötte el, hogy régi irodalommal foglalkozom, hogy másodéves koromban bementem a Keserű Bálint tanár úr szobájába, és jelentkeztem nála.
Miért éppen a reformáció korával foglalkozik?
Egy vizsga során húztam ki tételnek a reformáció korának irodalmát. Voltak ismereteim ebben a témában, konfirmáltam is, érdekelt is. Jómagam gyóni születésű vagyok, és evangélikus családban nőttem fel. Gyón Mária Terézia korabeli falu, amely többnyire szlovákok letelepedése eredményeképp jött létre. Ebben a faluban nőttem fel és konfirmáltam, és ez sokat jelentett a későbbiekben is – de azért a döntő szerepet a szegedi professzorok játszották.
Evangélikus vallású, mégis az unitáriusok történetének egyik legavatottabb szakértője. Kicsit olyan ez, mint a Heltai Gáspár útja, aki a lutheránus vallástól jutott el a Szentháromság-tagadó eszmékig...
Igen, talán hasonlít kicsit. Valójában viszont az érdekelt, hogy a reformáció világán belül miképpen őrződtek meg az alapindíttatás eszméi, a dogma racionális kezelése, az ész működtetésének a lehetőségei, illetve hogy hol voltak ennek a határai. Ezek a témák már konfirmáló koromban is foglalkoztattak valamelyest, persze nem tudatosan. A szegedi egyetemen pedig a régi magyar irodalmon belül ezekkel a kérdésekkel is lehetett foglalkozni, mert az unitáriusok történetét intenzíven vizsgáló Keserű Bálint már akkor a vezető európai kutatók közé tartozott a témában. Valahogy így következett be ez az unitárius „elhajlás”, nem pedig olyan módon, mint Heltai esetében.
Mivel az unitáriusok történetével foglalkozott, óhatatlanul tanulmányoznia kellett Erdélyt és Lengyelországot, ahol a Szentháromság-tagadó eszmék elterjedtek. Voltak-e földrajzi jellegű nehézségei a szegedi kutatások során?
Köztudott, hogy a reformációnak ez a radikális jelenségcsoportja Kelet-Közép-Európában két helyen virágzott ki igazán, Lengyelországban és Erdélyben. Egyetemi tanulmányaim alatt – magyar-orosz szakos voltam – az orosz nyelvtudásomat kihasználva foglalkoztam azzal, hogy az erdélyi szombatosok tanai levezethetők-e bizonyos 15. század végi, 16. század eleji orosz eretnekek eszméiből. Ugyanis létezett egy 19. századi szerző által képviselt ilyen elképzelés. Olvasmányaim közben aztán rájöttem, hogy nem tudok haladni, ha nem tanulok meg lengyelül. Aztán két-három hónapos ösztöndíjakkal legalább másfél évet töltöttem Lengyelországban, és rájöttem, hogy nincs más út, mint azt végigvinni, amit a lengyelek elkezdtek. A lengyel kutatók ugyanis rájöttek, hogy ezt a témakört az egyetemes filozófiatörténet részeként a nemzetközi porondon is lehet vizsgálni. Lengyelországban amúgy másképp viszonyultak a radikális reformációhoz, egyes intézmények szinte programszerű céljukká tették annak bizonygatását,  hogy ez az áramlat valamiképpen a felvilágosodást előlegezi meg az országban, ezért érdekesebb számukra. Magyarországon viszont az unitárusok történetének nem volt semmilyen politikai jelentése, hiszen tízezer lelkes közösségről volt szó. 
Immár a harmadik éve, hogy vendégtanárként tanít Kolozsváron. Mikor kezdődött az itteni kutatókkal való együttműködés?
A nyolcvanas években többször jártam itt, bár nem voltam a keményebb fajtából való Erdély-járó. Izgatott, hogy egyáltalán hozzá lehet-e majd jutni a forrásanyaghoz – nagy nehézségek árán esetenként tanulmányozhattam néhány jelentősebb szöveget. Most, hogy vendégtanárként vagyok itt, a Kolozsváron töltött idő abból a szempontból is nagyon gazdagító, hogy rátaláltam olyan, az akadémiai könyvtárban őrzött anyagokra, amelyeket korábban nem ismertem. A hivatalos kapcsolatépítés a kilencvenes években kezdődött, amikor nagy volt a felbuzdulás, hogy jöjjünk át és tanítsunk. Aztán több éven keresztül, nyaranként, három-négy hetekre fiatalokat hívtunk át Szegedre, előbb unitáriusokat, majd nem unitáriusok is csatlakoztak. Szakkönyveket mutattunk be, megtanítottuk őket régi szövegeket olvasni, arra, hogy milyen fantasztikus múltjuk van, hiszen ezt korábban a körülmények csaknem elfeledtették velük. Az együttműködés később eredményeket hozott: közös kiadványokat, de a történelmi tudat alakítását is.
Nem nézték görbe szemmel, hogy az erdélyi unitáriusok történetének egyik szakértője nem is erdélyi, nem is unitárius?
Nem, bár voltak azért a kilencvenes évek elején különféle előítéletek, nem is annyira az unitáriusok körében, mint egyebütt: hogy jönnek ezek a magyarországiak és elviszik a forrásainkat. A magyarországiakban meg másfajta előítéletek voltak. Remélem azonban, hogy hamarosan teljesen természetes és görcsmentes lesz az együttműködés.
A kutatói vagy az oktatói munkát részesíti előnyben?
Nem teljesen természetes ez a kapcsolat. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legmélyebben foglalkoztató tudományos problémáimat az oktatás mindennapjaiban ki tudom élni. A régi magyar irodalmon belül az unitárius problematika nem lehet mindenáron a centrumban, az arányokat nem szabad eltéveszteni. De természetesen létezik speciális képzés, doktorandusokkal való foglalkozás, ami rendkívül érdekes.
Mi jelenti a legnagyobb elégtételt önnek?
Azt hiszem a legnagyobb elégtétel az, ha valakiben megláthatom a kedvet és a szenvedélyt, azt, hogy ráérez a régiekkel való társalgás ízére. Ahogy olvassuk a szövegeket, a 17. századi értekezéseket, rafináltabb megfogalmazásaikat, olykor irodalmi szempontból is izgalmas műveiket, rádöbbenünk, hogy bizony nagyon érdekes emberek voltak, nem a múltunkból könnyen kiiktatható rekvizitumok, hanem „megszólaltatható” figurák. Ha valami ilyesmi megtörténik, az számomra óriási elégtétel.
Magyarországi szemmel nézve mi a különbség a szegedi és a kolozsvári diákok között?
Pozitív és negatív előjelű különbségek egyaránt vannak. Az itteniek sokkal szerényebbek, nem tapasztalható bennük az a sznobizmus, ami a magyarországi egyetemisták körében markánsan jelen van. Nagyobb bibliaismerettel rendelkeznek, másfelől viszont a történelmi tudás terén vannak hiányosságaik: azt gondoltam, hogy valamelyest jobban ismerik az erdélyi történelmet.
Magyarországiként mennyire volt nehéz beilleszkednie Kolozsváron?
A legnehezebb dolog a levegőt megszokni. Szeretem a várost, de a tömegközlekedés csúcspontjain elviselhetetlen a légszennyezés. Ettől függetlenül kulturális központnak látom Kolozsvárt: nagyon jó a színház, és rengeteg irodalmi, művészeti esemény zajlik. Mérsékelten már kirándulgatok is, bár én sík vidéken nőttem fel – nálunk ugyanis a 150 méter magas dombot már hegynek nevezték. 
Szakmai téren mit tervez a jövőben?
Nagyon remélem, hogy munkatársaimmal továbbmegyünk, és meg tudjuk mutatni azt, hogy a 17-18. században intellektuális szempontból mennyire igényes közösség volt az unitárius, és hogy végeredményben nincsen kora újkori filozófiatörténet-kutatás az ő eszméik ismerete nélkül. Ez azt jelenti, hogy sok szöveget közzé kellene tenni és elhelyezni az európai fejlődési vonalakban. Megmutatni, amit ez a közösség nem tudott megmutatni, mert kiesett az európai kutatások folyamatából, és a lengyelek lekörözték. Ugyanakkor el szeretnék készíteni egy külföldi „piacra” szánt Dávid Ferenc-kötetet, amely a nemzetközi könyvtárak polcain kapna helyet, hogy az angolul, németül, franciául olvasók is hozzáférjenek. Legalább annyira fontos azonban, hogy a magyar kultúrában a megfelelő pozícióba helyezzük az unitáriusok eszmei örökségét, és bemutassuk a szövegek irodalmi értékét is.
Farcádi Botond

Balázs Mihály
1948-ban született, az azóta Dabasba olvasztott magyarországi Gyón faluban. 1972-ben szerzett oklevelet a szegedi József Attila Tudományegyetem magyar-orosz szakán.  Pályáját a JATE régi magyar irodalom tanszékén kezdte, 1996 és 1999 között a bölcsészkar dékánja volt, 2004-től vendégtanárként a kolozsvári Babeº-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít. Főbb kutatási területe az erdélyi unitáriusok története. 1988-ban jelent meg Az erdélyi antitrinitarizmus az 1560-as évek végén című monográfiája. Több európai tudományos műhellyel tart fenn kapcsolatot. 1997-ben a Magyar Tudományos Akadémia doktora lett. Idén a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki.