Tanügyi törvénytervezet: osztályozzuk a semmit

Hangsúlyozta is a lányom osztályfőnöke, cél a minél jobb, minél több szinten megvitatott, és elfogadott tanügyi törvény létrehozása. Mi több, arra buzdított, hogy észrevételeinket, jobbító ötleteinket jegyezzük le, és levélben juttassuk el az oktatási minisztériumba. Aztán következett a tervezet felolvasása, ami – noha az osztályfőnök csak szemelvényeket emelt ki – meglehetősen hosszúra sikeredett. Az elején volt egy sanda gyanúm: olyasmit hallok, amit már ismerek. De hegyeztem a fülem, nehogy kimaradjon valami részlet, ami újdonság, ami lényeges. Az idő előrehaladtával lankadt a lelkesedésem, mert rájöttem, hogy amit újnak próbálnak beállítani, az voltaképpen a régi, jelentéktelen módosításokkal. Nyugodtan tessék megcáfolni, mert az egyetlen lényegi változás – ami a magyar iskolában tanuló gyermekemet érinti –, hogy talán jövőtől nem kell románul tanulnia a történelmet és a földrajzot. Egyébként minden maradt a régiben. Maradt a tekintélyelvűség; maradt a rengeteg tantárgy, sőt még szaporodott a számuk; a kisebbségi gyerekek ötödik osztálytól továbbra is a többségiekkel vehetik fel a versenyt a román nyelv és irodalom ismeretében és így tovább. Sőt továbbra is jegyre gyúrunk, mert a gimnáziumi szintre való előrelépés alapfeltétele az 5–8 osztályos átlag, amelybe bizonyos számítási képlet alapján belekutyulják a hetedikben és nyolcadikban íratott egységes dolgozatok számszerűsített eredményeit. A lényege ugyanaz: ha a gyereknek magas az átlagjegye, van esélye, hogy nívós gimnáziumban tanuljon, ha meg alacsony, akkor mehet oda, ahol még maradt üres hely. Maradt a régi osztályozási rendszer, amely sok évtizeden át bizonyította már, hogy még köszönő viszonyban sincs a reális tudással. Ennek egyik pikantériája, hogy az 1-től 10-ig terjedő skálán négy jeggyel a nem tudást „mérik”. Laikusként feltehető a kérdés: mikor ad a tanár 4-est, 3-ast, 2-est, illetve 1-est a nem tudásra? Helye van a filozofikus elméleteknek, de értelme nincs. Pedagógusok indoklásából tudom: ha a tanuló csak a lecke címét tudja, az még nem nevezhető tudásnak, és 4-est érdemel; ha annyit sem szól, hogy nyikk vagy mukk, akkor az egyértelműen 3-as, a súgásért 2-es, a puskázásért 1-es jár. De mennyire tükrözik ezek a jegyek a tényleges tudást? Mert ha a gyerek „csak” a lecke címét tudja, az már a létező dolgok tartományában vizsgálandó, és mérhető a legalacsonyabb pozitív jeggyel is. Ha súg vagy puskázik a tanuló, az fegyelmi probléma, annak kezelésére vannak a pedagógusi módszerek: szóbeli figyelmeztetés, írásbeli intő stb., stb., el egészen a magaviseleti jegy levonásáig. Régen rossz, ha egy fegyelmi probléma tükröződik mondjuk a matematika dolgozatnál, és azért kap 1-est a diák, mert puskázott. Másrészt az 1-es, 2-es, 3-as és 4-es osztályzat személyfüggő is: szimpatikus vagy sem a gyerek a tanárnak; éppen jó vagy rossz napja van a tanárnak; és így tovább, bővíthető a sor egyéni tapasztalatokkal is. Lényeg, hogy a pedagógus négyféleképpen értékelhet valamit, ami nincs. Sőt ha „rossz arcnak” minősíti a tanulót, megteheti, hogy a hetes mellé négyes helyett egyest ad, ami ugye, sima bukás. Kérdés, hogy a nem tudás árnyalása kinek jó? Mert a jegyre gyúró diáknak biztos, hogy nem... Akkor meg mire való az egész hajcihő?!