Tanító rend főnöke iskola nélkül

– 1989 nyarán érettségizett, tehát még a „régi világban”. Nehéz volt abban az időben papi pályára lépni?

– Mint minden más egyetemre, természetesen felvételizni kellett, de hogy könnyű volt-e vagy nehéz, azt jól illusztrálja katonai „pályafutásom”: ahogy akkor ez mindenkivel megtörtént, a felvételi után azonnal besoroztak, és kispapként Karánsebesre kerültem. A században 102 ortodox mellett 26-27-en voltunk katolikusok. Érdekességként mondom, hogy Teoctist pátriárka unokaöccse is katonatársam volt. De én – az egyetlen eskületételi napot kivéve – nem kaptam kimenőt. A seregben éltem át a ’89. decemberi eseményeket.

– Sorkatonai szolgálata letöltése után viszont ’90-től már zökkenőmentessé vált-válhatott a pálya. A szabadabb levegő miatt hagyta ott Gyulafehérvárt?

– A zökkenőmentes nem jó kifejezés. Mert a mi rendünkkel, vagyis a premontrei opcióval még várni kellett. Hivatalosan nem oszlatták ugyan fel a rendet, de úgymond kivetkeztettek bennünket. Nem lehetett hordani a fehér reverendát és nem lehetett új tagokat felvenni. Premontrei irányultságomnak olyan titokban kellett maradnia, hogy még a szüleimnek sem mondhattam el. Börtön járt volna érte. Akkor értettem meg, mit is jelent az adott szó súlya. A szegedi évem idején keresett fel a generális apát, hogy van már lehetőség hivatalossá tenni a premontreiséget. Az újoncévemet, a noviciátust Gödöllőn töltöttem, és már premontrei szerzetesként küldtek a budapesti szemináriumba, majd pedig Rómába. Ott fejeztem be a teológiát, és mivel minden premontreinek „illik” más mesterséget is választania, én a filozófiát választottam. A római Gregorianán végeztem és doktoráltam volna, ha az irányítóm nem lesz beteg s majdnem ezzel egy időben nem kell hazajönnöm, mert az itthoni rendfőnök is megbetegedett.

– Tehát filozófiatanár is?

– Igen, a Partiumi Egyetemen jó ideig óraadó tanár is voltam, szakterületem a középkori politikai filozófia. Bár mindig is paptanárnak készültem, a biológiát szerettem volna választani. Középiskolai biológiatanárom orvosnak „szánt”, de végeredményben a két szakterület nincs is olyan távol egymástól, mint ahogy első látásra hinnők. Például Descartes vagy Nagy Szent Albert is otthonosan mozgott a biológiában, arról nem is beszélve, hogy annál megalapozottabb egy filozófiai következtetés, minél sokrétűbb biológiai megfigyelés támasztja alá.

– Térjünk vissza ahhoz a fogalomhoz, amit – különösen a premontreiek esetében – kulcsfontosságúnak érzek: paptanár. Ha nem tévedek, a premontrei tanító rend. Mint a piaristák, a minoriták és a pálosok voltak. Jól tudom?

– Jól, bár eredetileg nem tanító rendként alakult, igaz, akkor nem is körvonalazódott ennyire határozottan.

– Ha kérhetném, tegyünk a szerzetesrendek történetébe egy rövid kitérőt, érintve az anyaszentegyházzal való viszonyukat. Igaz, hogy a rendek úgymond állam az államban?

– A kezdetek kezdetén, a kora középkorban, 400–800 táján a szerzetesrendek a helyi püspökségekhez tartoztak. De amikor egyre több lett a panasz a püspöki visszaélésekre, a pápák megoldást keresve kivették a rendeket a püspök fennhatósága alól, saját joghatóság alá helyezve. Ez az ún. exemptio. A rendek nagy része már így alakult. Természetesen a premontrei is, amit 1121-ben Szent Norbert alapított a Laontól nem messze eső erdőségben. Innen az elnevezése is. Kevesen tudják, hogy alapító Norbert atyánk rokona volt Szent László királyunknak az anyai lengyel ágon. Ezért is alapították az első magyar apátságot (prépostságot) Szent László sírjának közelében, Váradhegyfokon. Ez 1131-ben történt, még Szent Norbert életében. Szent László sírja volt Közép-Európa legjelentősebb zarándokhelye, s a premontreiek települési politikája az volt, hogy forgalmas utak mentén, csomópontokon, kegyhelyek közelében alapítsanak monostort. A váradhegyfoki első magyar premontrei apátság tehát nagyon fontos volt egyrészt a Szent László zarándokhely, másrészt a rend karizmája miatt.

– Miben áll a karizmájuk?

– Rendünk jellegzetessége a lelkipásztorkodás, mi vagyunk az első szerzetesrend, amely plébániaszolgálatot vállalt. Különleges joggal hatalmazta fel a Szentszék a premontrei rendet: megkaptuk a plébánialapítás jogát saját birtokainkon. A mi esetünkben Szentmártonban és Asszonyvásáron.

– A „saját birtok” kifejezésnek ma milyen tartalma van?

– A rend kormányozza. Jogilag prépostság is létezik, ami tulajdonképpen ugyanaz, mint az apátság. Nyugaton inkább az apátság kifejezést használják, mi inkább a prépostságot. Az egyikben az atya, a másikban az elöljáró fogalma van előtérben. A rend keretében az apátságoknak megvan az önjogúsága, amit valahogy úgy kell elképzelni, mint az Amerikai Egyesült Államok szerveződését. Vagyis az államok önállóak ugyan, de vannak szövetségi intézmények. Nálunk ilyen a generális apát, aki csak sürgősségi esetekben avatkozhat be az apátságok ügyeibe.

– Már-már legendásnak is mondható az a szélmalomharc, amit a főgimnázium és a szentmártoni rendház visszaszerzéséért folytat. Holott a katolikus egyház (a püspökség), de például az Orsolya-rend is már elég régen visszakapta tulajdonait. Miért épp a premontrei renddel van gond?

– Nem a renddel, hanem a rend tulajdonainak a jogi besorolásával van baj. És ez nem új keletű: az 1990 utáni bürokrácia és rosszindulat birtokügyeink jogorvoslását visszahelyezi a királyi Románia időszakába, amit a vasgárdista Onisifor Ghibu soviniszta ügyködése fémjelez 1923-tól. Amikor Trianon után, 1923-ban az állampolgársági zűrzavar még közel sem ért véget, Ghibu azzal az indokkal, hogy nem román állampolgárok, kiutasíttatta tanáraink nagy részét. Maradtak heten, az oktatást fel is kellett függesztenünk. II. József elhíresült abolíciója óta, amikor is feloszlatott minden szerzetesrendet, mondván, hogy az imádkozásnak nincs társadalmi hozadéka, számunkra ez volt a második nagy érvágás. 1802-ben ugyanis I. Ferenc császár a magyaralapítású pálosokat kivéve visszaállította a rendeket, és tulajdonképpen azóta működött rendünk egyértelműen tanító rendként. Tanáraink kiutasításával Ghibu ezt szüntette meg újfent, de nem elégedett meg ennyivel: írt egy könyvet is ellenünk, melyben a Vatikán pribékjeinek nevezi a premontreieket. Az igazi nagy húzást aztán 1937-ben tették: koncepciós pert indítva a rend ellen, 15 ügyvéddel „támadott” az állam, s feloszlatni ugyan nem sikerült, de a telekkönyvben eszközöltek egy ún. rektifikációt. Tudni kell, hogy az ilyen bejegyzések csak olyan esetben jogosak, ha például a tulajdonos nevét elírják. De hogy a tulajdonos premontrei prépostság a román államra „változzék”, az hallatlan. A prépostság pert indított a rektifikáció ellen, de 1940-ig nem futott végig, felfüggesztették. 1940-ben visszaállt minden, újraindult a premontrei oktatás 1948-ig, amikor is július 12-én elveszik a rendtől az iskolát.

– Államosítják, mint annyi más intézményt.

– Nem, nem úgy államosították, mint például az Orsolya-zárdát, hanem az elhíresült 260-as törvénnyel, amely minden magyar állami tulajdonra vonatkozott. Holott mi, a premontrei rend, akárcsak egy település, nem jöttünk-mentünk egyik államból a másikba. Nekünk az egyik alapértékünk éppen a helyhez kötöttség. Emiatt a másfajta elvétel miatt a Visszaszolgáltató Bizottság úgy véli, nem vonatkozik ránk az államosítást jóvá tevő restitúciós törvény. Pedig mondom, az államok „járkáltak” a fejünk felett, mi nem mozdultunk. Ha jóindulat lenne, a restitúciós törvénnyel visszakaphatnánk javainkat, mert a kommunista elvétel tökéletesen beilleszkedik a törvény által megszabott időintervallumba: 1945. március 6–1989. december 22. Ugyanakkor ez a 260-as törvény is „abuzívnak” számít, hiszen 1945. április 4-én jelent meg!

– Nemzetközi fórumokon nem lehetne inkább célt elérni?

– A szentmártoni rendházunk ügye, ami szintén egy sor jogtalanságon áll vagy bukik, Strasbourgban van. De közben voltak más pereink, erdőket kaptunk vissza, Asszonyvásáron földet, a betfiai kőbányát, de az iskolát nem és nem.

– Közben olyasmiket hallani a városban, hogy ha visszakapnák, azonnal kitennék a gyerekeket az utcára.

– Persze, én is hallottam, sőt a szemembe is mondtak ilyesmiket. Nem győzöm hangoztatni, hogy ez iskolának épült, iskola volt, iskola is marad. Reménykedem az új stratégiánkban, aminek a lényege, hogy rektifikációval nem lehet tulajdonjogot szerezni. Ez nemzetközi viszonylatban is így van. Egyébként minden tulajdonlapi bejegyzést külön ügyiratban kell tárgyalni. A haladás annyi, hogy mostanában már közeli határidőket tűznek ki, nem húzzák, mint a rétest.

– És konkrétan mennyire valós az iskola visszaszerzésének a lehetősége?

– A gazdasági válság „nekünk” dolgozik. Hasonló a helyzet, mint II. József regnálása után: vagyis összeomolni látszik az állami iskolarendszer és nő az igény a komoly magánoktatásra.
– Az ördög ügyvédje leszek: tegyük fel, hogy a közeljövőben, mondhatni váratlanul visszakapják a főgimnáziumot. Akkor mihez kezdenének?

– A tanításhoz, ahogy az Gödöllőn, Szombathelyen, Zsámbékon is történik. Ez utóbbi helyen egyébként szakmunkásképzés is van, nálunk sem ártana gondolkodni rajta. Természetesen már nem kizárólag paptanárok tanítanak, de a premontrei rend részt vesz a tanításban és a rendi lelkiség megtartására ügyel.

– Sok szó esett már a premontrei lelkiségről. Tulajdonképpen mi ennek a lényege? Esetleg vázolná egy másik renddel összehasonlítva?

– Minden rendnek egy-egy eszme áll a középpontjában, mi a Szent Ágostonét követjük. Konkrét vízió ez a teremtett világról, benne az emberről és az Istenről. Ezt a teremtettségi állapotot kell megőriznünk. Fontos továbbá tudni azt, hogy az emberben ott van a jó mellett a rossz is, de a jó sokkal nagyobb mértékben, míg a ferencesek a természetben való feloldódást, a természettel való harmóniát hirdetik.