Tájkép választások után

Hiszen az év elején kapkodva kidolgozott, egyedülállónak mondható választási rendszer nyomán a PSD ugyan több voksot kapott, mint legfőbb riválisa, ám a sajátos mandátum-visszaosztási rendszer miatt mégis a PD-L alakíthatja meg a legnagyobb frakciót az új törvényhozásban.

Az immár hivatalosnak tekinthető végeredmény alapján mindenesetre levonható a következtetés: egyelőre kudarcot vallott Traian Băsescu államfő azon törekvése, hogy a román politikai palettát oly módon tegye kétpólusúvá, hogy azon csupán két nagy pártnak, a jobb-, illetve a baloldal képviselőjének maradjon hely. Az elnök által agresszívan szorgalmazott rendszert a választók épp ezen agreszszivitás miatt utasították el, és a felkínált két opció közül a harmadikat, azaz a Nemzeti Liberális Pártot választották. Az is megállapítható, hogy az RMDSZ hitelessége a négy évvel ezelőtti eredmény megismétlése ellenére a romániai magyar választók körében meglehetősen megcsappant, hiszen azt elsősorban annak köszönheti, hogy a románok még a magyaroknál is alacsonyabb arányban mentek el szavazni – így történhetett meg, hogy a 2004-ben kapottnál közel kétszázezerrel kevesebb vokssal is hasonló méretű frakciót alakíthat, mint a legutóbbi parlamenti választásokat követően.

A „belgák” választása

Az új parlament összetétele azt mutatja: Romániában a két, közel azonos, 33 százalékos súllyal rendelkező pólus – a baloldali PSD és a magát a jobboldal képviselőjének hirdető PDL – között jelentős, majdnem 20 százalékos támogatottságot élvező liberális közép alakult ki. Az eredmény szöges ellentétben áll azzal a folyamattal, amelyet a négy évvel ezelőtti parlamenti választások nyomán Traian Băsescu államfő, illetve az általa gyakorta leplezetlenül támogatott PDL kívánt beindítani. Az akkori jelszó a jobboldali erők egyetlen pártba történő összekovácsolása volt, ennek első lépéseként alakult meg a választások előtt a PDL elődje, a Demokrata Párt és a Nemzeti Liberális Párt részvételével az Igazságosság és Igazság, azaz román rövidítése szerint a D.A. szövetség.

Emlékezetes, hogy miután az államfő a demokratikus szokásjogot némileg felrúgva a győztes PSD helyett ezt a szövetséget bízta meg kormányalakítással, folyamatosan napirenden volt a PD és a PNL fúziója, amelyet azonban a liberálisok Călin Popescu-Tăriceanu pártelnök-kormányfő vezette szárnya – illetve rossz nyelvek szerint a mögötte álló gazdasági érdekcsoport – végül elutasított. Egyértelműnek tűnik, hogy Băsescu célja saját, akkor még csillagászati magasságokban szárnyaló népszerűségét kihasználva egy egységes elnöki párt létrehozása volt, amely a liberális pártot felszippantva jobbközép erőként veszi fel a versenyt a posztkommunista pártállami múlt örököseként számon tartott PSD-vel.

Miután ez a liberálisok ellenkezése miatt végül meghiúsult, a PD hathatós elnöki segédlettel próbálta meg felszalámizni koalícióstársát, ami részben ugyan sikerült – a párt a liberálisoktól átcsábított csoport belépése után változtatta nevét Demokrata-Liberális Párttá –, ám a jelek szerint a polgárok jelentős része egyáltalán nem díjazta az agresszív, egész pályás letámadásra alapuló, jókora adag populizmussal nyakon öntött băsescui PDL-s politikát. Ehelyett a PSD-t annak kommunista öröksége miatt továbbra is elutasító szavazók inkább a nevében liberális, azonban magát hagyományosan a jobboldalhoz soroló PNL-hez csatlakoztak, amely mérsékeltebb, kiegyensúlyozottabb retorikát alkalmazott, és nem utolsósorban – köszönhetően annak, hogy egyik nagy párt sem merte felvállalni az előrehozott választások jelentette lutrit – véghezvitte azt a bravúrt, hogy az RMDSZ-szel karöltve, alig több mint húszszázalékos parlamenti támogatással is végigvitte a négyéves kormányzati mandátumot. A PNL tehát jórészt ennek az „És a belgák hova álljanak?” attitűdnek köszönhetően tudta megerősíteni pozícióit, miközben a Szociáldemokrata Párt azt tudta kihasználni, hogy a hagyományos szavazótáborát kitevő, zömmel vidéken élő, idősebb rétegek életkörülményei a jobboldali kormányzás idején sem javultak számottevő mértékben, és kedvenc pártjától még az időközben ellenzékbe került PDL szociális populizmusa sem tudta eltántorítani. A PSD sikeréhez ráadásul a pedagógusok bérének és a nyugdíjak megemelésére vonatkozó javaslat is hozzájárult.

„Emberarcú” nacionalizmus

A választás egy másik tanulsága, hogy a hagyományos értelemben vett nacionalista pártok napja leáldozott. A nyolc évvel ezelőtt még a második legnagyobb erőnek számító Nagy-Románia Párt (PRM) kiszorult a parlamentből – ám korai lenne még afölött örvendezni, hogy Romániában végleg visszaszorult a főleg magyarellenes retorikán alapuló nacionalizmus. Tény, hogy az országban jelentős gazdasági fejlődés kezdődött, az életszínvonal emelkedése pedig rendszerint a szélsőségek visszaszorulását is eredményezi. A Nagy-Románia kieséséhez ugyanakkor az is hozzájárult, hogy megjelent a politikai palettán a Gigi Becali vezette Új Generáció Pártja, amely hasonlóan szélsőséges retorikával, és a Becali által birtokolt Steaua labdarúgócsapat népszerűségét kihasználva próbált politikai tőkét kovácsolni. Bár ez a parlamenti küszöb átlépéséhez nem volt elegendő, arra éppen elég volt, hogy a PRM-t kiejtse a parlamentből – a két pártra leadott voksok összeadva épp elegendőek lettek volna a parlamenti küszöb átlépéséhez.

A PRM elől ugyanakkor nem Gigi Becali szívta el a levegőt, hanem épp az elnöki párt, a PDL. Az alakulat egyre gyakrabban hangoztatott magyarellenes retorikát – emlékezetes, hogy az RMDSZ által beterjesztett kisebbségi törvényt épp a PD torpedózta meg a parlamentben –, ez pedig Băsescu népszerűségével egyetemben ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt a PRM hagyományos szavazótáborának zömére. Ezen stratégia része, hogy az egykori szélsőséges nacionalista alakulat, a Román Nemzeti Egységpárt vezetőjét, Valeriu Tabărát is átcsábították, de akad még a PDL soraiban korábban a PRM színeiben politizáló arc is. A nacionalizmus ugyanakkor nem tekinthető a PDL meghatározó doktrínájának – az csupán azon stratégia része, amelynek értelmében gyakorlatilag válogatás nélkül minden populista eszközt megragadnak a párt népszerűségének növelésére.

RMDSZ-es tanulságok

Az RMDSZ – akár kormányra kerül, akár nem – mindenképpen nyertesnek érezheti magát, még annak ellenére is, hogy a Kolozs megyei szenátori tisztség elvesztésével nem sikerült az eddigi képviseletet megőrizni. A szövetségre ugyanis még sosem voksoltak ilyen kevesen – míg négy évvel ezelőtt mintegy 620 ezer voksot gyűjtött össze, most közel 430 ezer szavazat is elég volt ahhoz, hogy 6 százalék fölötti eredményt érjen el.

Az eredmény lehetett volna lényegesen jobb is – igaz, a hűséges RMDSZ-szavazótábor elment szavazni, és ez a magyarok körében a jelek szerint már jobb arányt jelentett, mint a románok közötti részvétel. A trendnek azonban mindenképpen gondolkodóba kell ejtenie a szövetség vezetőit, hiszen ilyen körülmények között nem egészen hiteles az a megállapítás, amelyet a választásokat követően megfogalmaztak – nevezetesen, hogy az RMDSZ továbbra is reprezentatív szervezet. A politikából, a politikusokból való kiábrándultság amúgy az ország teljes népességére érvényes – a kevesebb mint 40 százalékos részvétel alapján akár a parlament legitimitását megkérdőjelező hangok is fölcsendülhetnek – , ám a magyarok körében valószínűsíthető módon az is hozzájárult a minden eddiginél nagyobb arányú távolmaradáshoz, hogy az elmúlt időszak belmagyar rivalizálásának másik szereplője, a Magyar Polgári Párt nem indult a választásokon, így az RMDSZ-ből kiábrándult polgárok inkább el sem mentek voksolni, semhogy a tulipánra üssék a pecsétet. Persze kevésbé valószínű, hogy az MPP akár egyetlen jelöltet is bejuttathatott volna a parlamentbe – bár a „legkurucabb”, leginkább RMDSZ-ellenes Kovászna megyében talán lett volna esélye egy választókerületet elhódítani, ami ugyan a parlamenti küszöb átlépésére nem lett volna elég, de arra mindenképpen, hogy szavazatokat hódítson el az RMDSZ-től. A versenyhelyzet vélhetően nagyobb mozgósító erővel bírt volna – a független jelöltek indítása eleve halva született ötlet volt, mivel azok közül egyik sem rendelkezik olyan ismertséggel és nimbusszal, mint a tavalyi európai parlamenti választásokon függetlenként sikerrel szereplő Tőkés László.
A jelenlegi győzelmi retorika ugyanakkor azt jelzi, az RMDSZ vezetői egyelőre nem kívánnak komolyabban szembenézni azzal a ténnyel, hogy a magyarok nagy része már nem hallgat a szövetség hívó szavára, egy esetleges újabb kormányszereplés pedig tovább halaszthatja az önvizsgálatot. 

Ki kormányoz majd?

Az elkövetkező napok a kormányalakítási tárgyalásokról szólnak. A leendő kormány összetételét még csak megtippelni sem lehet – az államfő minden bizonnyal a legtöbb mandátumot szerzett PDL-t bízza meg kormányalakítással, de hogy az új kabinet milyen felállásban veszi át hivatalát, arról még találgatni sem nagyon érdemes, bár jelen állás szerint a nagykoalíció kivételével kevés az esély arra, hogy a PSD kormányra  kerüljön. Az RMDSZ ugyan elvesztette korábbi jelentőségét, hiszen a mérleg nyelve most a PNL, ám az eddigiek alapján egyáltalán nem kizárt, hogy – amenynyiben nem PDL–PSD-nagykoalíció jön létre – ismét kormánytényezővé válhat, igaz, lényegesen kisebb érdekérvényesítési eséllyel, mint eddig.