SzubjekTIFF: Utcasarki bűnmesék

hogy megnézze és meghallgassa az elegánsan cigarettázó Catherine Deneuve-öt, vagy megkóstolja a Magyar Nap esti fogadásán a bográcsgulyást. Aztán rohan tovább valamelyik vetítési helyszínre, mert mégiscsak a filmek érdeklik leginkább az egész felhajtásból – azokat nézi, és azokról ír a legszívesebben.
A Szempont tavalyi TIFF-számában egy saját, személyre szabott konyhaesztétika jegyében választottam ki azt a három alkotást, amelyről bővebben beszámoltam. A kritériumokat a következőképpen fogalmaztam meg: 1. Szenzáció: az a film, amely világhírnévre tart számot, és reprezentativitása megkérdőjelezhetetlen – ez gyakran esik egybe a szemle nyitó- vagy záródarabjával. 2. Innováció: a nem szokványos, a friss, az újító szellemű, a revelatív élmény. 3. Delektáció: a felhőtlen, de igényes szórakozás, a művészi értékű közönségfilm – vagy, önkényesen, az a film, amin a recenzens rendkívül jól érezte magát.
Idén is ezen – szubjektív – szempontrendszer alapján emelnék ki három filmet. Mindhárom opusz kapcsolódik valamilyen módon a fesztivál kiemelt pillanataihoz, mégpedig a fenti kategóriák mentén: a Furcsa játék (Funny Games US) nyitotta a TIFF-et, A Shakespeare és a Victor Hugo utca kereszteződése (Intimidades de Shakespeare y Victor Hugo) vitte el a Transilvania Trófeának nevezett fődíjat, a Mindig gengszter akartam lenni (J’ai toujours revé d’etre un gangster) pedig a közönségdíjat nyerte.

Nem vicces
Azért vártam nagyon Michael Haneke önremake-jét, a Funny Games US-t, mert az 1997-es eredeti annak idején elementáris hatást gyakorolt rám. Az osztrák rendező a végletekig feszítette a húrt, elképzelhetetlen mértékben próbálgatva a néző tűréshatárát. Az eredeti Funny Games méltán pályázhat (jó értelemben) a „minden idők legidegesítőbb filmje” titulusra. A pszichikai-fizikai erőszak, a feloldhatatlan kiszolgáltatottság és megalázottság ábrázolása, a nézőt brutálisan direkt döntéshelyzetbe kényszerítő témafelvetés most is sokakat késztetett arra, hogy sietősen elhagyják a vetítőtermet. Pedig Haneke filmjében – sem a „régiben”, sem az „újban” – nem folyik literszámra a vér, vagy ha folyik, azt nem látjuk, csak tudjuk a félreérthetetlen szituációból. Az önreflexív, kiszólós mozzanatokkal (de ez nem cinkos, inkább cinikus kiszólás) a sokáig francia vizeken evező osztrák direktor épp az amerikai-hollywoodi tömegkultúra esztétikájának vitriolos kritikáját fogalmazza meg (ő maga mondta, hogy filmje egy ellen-Született gyilkosok).
Hogyan kerül akkor a csizma az asztalra? Hogyan képes Haneke feloldani az ellentmondást, hogy régi-új filmjét az általa eredetileg kritikákkal illetett kulturális közeg ikonikus figuráival népesíti be? A válasz: sehogy. Persze lehet abban (ön)iróniát felfedezni, hogy most a szó szerint is lemeztelenített Naomi Wattsot látjuk saját taknyában-nyálában fetrengeni, a megkínzott családanya szerepében. Hogy Tim Roth alakítja a pillanatok alatt összeomló felső-középosztálybeli família (és életforma) fejét. A regiszterváltásnak óhatatlanul a téma és a kifejezési eszközök újragondolására kellett volna késztetnie a rendezőt – a copy-paste funkció ebben a felállásban nemigen működik. Haneke azonban kockáról kockára, beállításról beállításra újraforgatta az ős-Funny Games-et, a főcímkarakterektől a legutolsó dialógusig. És nem az amúgy kiválóan alakító Michael Pitten múlik, hogy az önreflexió, a kikacsintás, a direkt megszólítás itt már erejét veszti, valahogy nem illik a képbe. Olyanná válik, mint az átlag-Hollywood: szájbarágóssá, moralizálóvá, közhelyessé.
Felfoghatjuk úgy is, hogy épp ez a trouvaille. Hogy a művész pontosan ugyanúgy vágja újra a (tengerentúli) publikum képébe a kesztyűt. De talán az sem téved nagyot, aki e talányos önremake mögött a nézőszámnövelés, a szélesebb közönség elérésének stratégiáját gyanítja. Tökéletesen megrendezett jó film, hogyne, csak minek? És főként: milyen áron?

Sorozatgyilkos az albérlőm
Igazi trouvaille-t hajt azonban végre A Shakespeare és Victor Hugo utca kereszteződése című film (egyelőre nem került magyar forgalmazásba, magyar címe a román változaton és a hétköznapi logikán alapszik). Yulene Olaizola mexikói rendezőnő megérdemelten vitte haza a TIFF fődíját – bár, valljuk be, kissé furcsán mutatott az egyszem dokumentumfilm a fikciós mozidarabok versenyében. A fiatal mexikói direktor főiskolai vizsgafilmnek készítette alkotását, és az eredmény nem csak ehhez képest sikeredett impozánsra. Mondjuk, nem volt éppen annyira nehéz dolga, hiszen a téma az utcán hevert – pontosabban a két utca kereszteződésében található sarokházban. Itt lakik ugyanis a rendező nagymamája, aki egyrészt igen hálás alanynak bizonyult – alakítása sejtetni engedi, hogy annak idején színésznő volt –, másrészt egy egészen rendkívüli történettel tudott hozzájárulni lányunokája filmes karrierjének kibontakozásához. Tudniillik nem mindenki mondhatja el magáról, hogy szerencséje volt hosszú időn keresztül albérlőjének tudni Mexikóváros egyik – valószínűsíthető – kéj- és sorozatgyilkosát.
A titokzatos albérlő, Jorge érzékeny, költői lelkületű, huszonéves fiatalember, aki fest, verseket ír, és gyaníthatóan homoszexuális hajlamai (is) vannak. A nagymamával (aki történetünk idején valamivel fiatalabb, mint a filmben) kölcsönösen kedvelik egymást – a film középpontjában ennek a furcsa viszonynak a finom rajza áll. Olaizola kamerája provokatívan lendíti előre a sztorit, egyre több adalékot tudunk meg a jórészt beszélő fejes technikával operáló elbeszélésből. Előkerülnek a régi, megsárgult újságkivágások, megtekinthetjük Jorge festményeit (amelyek a lakás falait díszítik), és megismerkedhetünk a nagymama és hűséges bejárónője történetváltozataival. A rendező nagy türelemmel és lélektani érzékenységgel rakosgatja össze a zavaros, emlékezésen alapuló történet puzzle-darabjait, Jorge felbukkanásától a tűzhalálán át az azt követő, egyre megalapozottabb gyanú megfogalmazódásáig. Egyre kevésbé tudatosodik bennünk, hogy dokumentumfilmet, és nem romantikus elemekkel színezett, izgalmas thrillert látunk – és éppen ez a film nagy erénye. A rendező dokumentarista eszközökkel dolgoz fel egy alapvetően fikciós műfaji sémába kívánkozó serial killer-legendát, amelyet így – pluszként – a hitelesség aurája leng körül. Szép munka, senorita Olaizola.

Segítség, gengszter vagyok!
Samuel Benchetrit Mindig gengszter akartam lenni című filmjének középpontjában is bűnözők állnak, de egészen más kaliberűek és másfajta megközelítésben. A francia rendező kitaposott ösvényen indul el – ezt az ösvényt pedig (jórészt) Jim Jarmusch taposta ki előtte. A film – egyébként fekete-fehér – képkockáiból sugárzik a Mester iránti hommage szándéka: különösen nyilvánvaló ez a két kiöregedett rocksztárról szóló epizódban, amely egyértelműen a Kávé és cigaretta című Jarmusch-opuszra játszik rá.
A Gengszter ugyanis négy epizódból álló alkotás – közös vonás ezekben, hogy ugyanazon út menti kávézóban futnak össze a szálak, és a figurák valamilyen pitiáner bűntettet hajtottak/hajtanának végre (ilyen szempontból a fentebbi epizód picit kilóg a sorból). Csetlő-botló, mulatságos „gengsztereket” látunk: egyikük az említett kávézót akarja kirabolni, de elbaltázza fegyver híján, két szerencsétlenkedő alak zsarolás céljából elrabol egy öngyilkosságra készülő, elkényeztetett tinilányt, a kiöregedett gengszterek pedig csalódottan állapítják meg, hogy azt a bizonyos kávézót épp egykori rejtekhelyük területére építették.  Ilyet is láttunk már, nem is egyszer. A dialógusok néhol Tarantino „nagydumáit” idézik, az arcok néhol Kaurismäkit, a történetvezetés – nem győzzük hangsúlyozni – Jarmuscht, a gegek az egész Keaton–
Chaplin–Tati-univerzumot. Mégsem tudunk haragudni erre a bohém franciára, mert olyan elragadó humorral és iróniával idéz, olyan – ha lehet ezt mondani – bájjal és talentummal hozza mozgásba a különböző regisztereket, hogy az egyszeri mozinézőnek meg kell szakadnia a nevetéstől. Ezért merem kijelenteni, hogy hallani fogjuk még ezt a nevet: Benchetrit. Samuel Benchetrit.

------------

Jakab-Benke Nándor
Miért Delta?

Mundruczó Kornélnak sikerült alaposan elbűvölnie a filmkritikusok nemzetközi szövetségét (olvasd: FIPRESCI), ugyanis azok neki adták idei cannes-i díjukat a Delta című filmjéért.
A filmes képzésekről ismert szlogen, miszerint csak a film számít, nem a keletkezési körülményei, a Delta esetében bizonyosan meg fog dőlni. Az eredeti főszereplő, Bertók Lajos ugyanis forgatás közben váratlanul elhunyt. A produkció leállt, s miután a biztosítónak köszönhetően újraindulhatott, már csak egy teljesen átírt forgatókönyvvel és új főszereplővel tehette azt. Az új főszereplő Lajkó Félix lett, akit eddig csak hegedűművészete alapján ismerhetett a nagyérdemű – és ez remélhetőleg ezután is így lesz.
A történet annyi, hogy a – valószínűleg tékozló – fiú (Lajkó Félix) visszatér a Duna-deltába, testvéréhez (Tóth Orsolya) és édesanyjához (Monori Lili), aki időközben új férjet (Gáspár Sándor) talált magának. A fiú az apja vízparti kunyhójába költözik, és nekifog egy vízi házat építeni, amiben testvére segít neki, sőt egy idő után oda is költözik. Itt van az első és legnagyobb forgatókönyvírói baklövése a filmnek: a deltavidék lakói (főleg a gonosz mostohaapa) már elejétől fogva nem nézik jó szemmel az összeköltözött testvérpárt. Ez a „nem jó szemmel nézés” természetesen önbeteljesítő jellegű lesz: tényleg hálnak egymással, és tényleg meg is bűnhődnek érte. Csak miért lelőni a poént?
A sztori erősen újtestamentumi jellegét csak erősíti Lajkó Félix elhanyagolt, krisztusi arcszőrzete is, meg a film folyamán el-elszórt biblikus utalások (például a falusiak kenyérrel és hallal való bőséges megvendégelése), de ebben a filmben Jézus, jobb dolga nem lévén, Mária Magdolnával hál.
A másik, filmélményt tönkretevő tényező a casting és színészvezetés elhibázottsága. Az egzotikumok láttán ájuldozó külföldi zsűrit könnyű megtéveszteni, de a hazai közönség hangosan röhögött a székely akcentus hallatán. Én tudom, hogy a Deltában is van egy Szentgyörgy, de hogy az atyafiak is hasonlóan beszélnek, az újdonság volt számomra. Nem mintha csak a székely akcentus nem lenne a helyén: az elbűvölő Tóth Orsin kívül igazából senki sincs ott, főleg Lajkó száz százalékosan  hiteltelen szövegmondása és semmilyen-szagú alakítása fájdalmas.
A képi világ – Erdély Mátyás operatőr érdeme –, a hatalmas, gyönyörű totálokkal némileg kompenzálja a keserű szájízt, amit a műdelta hagy a nézőben. Például a gyásznép néma, zenére (szerzője szintén Lajkó Félix) koreografált vízi vonulása igazán maradandó élmény.
Mundruczó az utolsó pár percre hagyja szinte az összes dramaturgiai feszültséget. Ez egyáltalán nem baj, hiszen legalább nem hagy időt a lecsengésükre, s így a néző – már ha bevette a multikulti-maszlagot – még ezek hatása alatt kóvályoghat ki a moziból.
A Delta csak azt bizonyította számomra, hogy ezekről a földrajzuk által erősen meghatározott mikrotársadalmakról nagyon nehéz – kívülálló számára meg talán egyszerűen lehetetlen – emészthető játékfilmet csinálni, s akkor inkább maradjon a minimális beavatkozással készülő dokumentumfilm. Maga a történet sehol sem indokolja a deltás forgatást, játszódhatna bárhol, a „testvéredet ne kúrd” axióma mindenhol ugyanúgy érvényes, Venezuelától Nepálig. Szép tájképek játékfilmbe való belopásához pedig nem kell külön dramaturgia.
Akkor meg miért Delta?