SzubjekTIFF: Doc’n’Roll: Anglia–Amerika 2:1

Nem kedvelem, amikor egy emberélet útjának felén túl járó zenekar – mit zenekar, szupergrupp! – hagyja, hogy az imázsépítők lekeverjék az egyik tagot a képről, azért, mert az illető nem olyan, amilyennek a mítosz szerint lennie kéne. Mindegy, hosszú a történet, de a lényeg, hogy nem ezért hagytam ki a filmet. Scorsese önmagához képest gyengébb dolgozatait sem érdemes három másik közé ékelve nézni. Meg ha a Stones-filmbe vágnám a fejszémet, akkor a többi leszorulna az oldalról. Mert akkor Az utolsó valcerről is kéne beszélni (amely Scorsese első egész estés rockumentaryje), meg a New York, New York-ról is, meg például Michael Jackson Bad című klipfilmjéről is. Arról, hogy Jacko rettenetes színész, viszont magiszteri showman, Wesley Snipes pedig jó közepes showman, de kiváló színész. Meg arról, hányan vették, veszik észre a metróállomás falán a Wanted plakátot, melyen maga Scorsese látható, bizony, a Grand Maitre Wanted for Sacrilege, és persze, hogy körözték szentséggyalázásért, hiszen akkoriban forgatta a Jézus utolsó megkísértését. Meg aztán ott a The Concert for New York City, melynek egy részét Scorsese rendezte. Meg a The Blues című sorozat egy epizódja. Meg a No Direction Home: Bob Dylan. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a Dühöngő bikának mennyi köze van a The Clash nevű bandához meg a punkmozgalomhoz. Tehát Scorsese muzikális oldaláról máskor, máshol. Négy filmet választottam ki, bevallom, szubjektív módon, zenei affinitásaim alapján.
Az első a Bernard Shakey rendezte CSNY Déja Vu volt. A CSNY, ha valaki nem tudná (én is mindig kínlódom vele, nehéz a tagok nevéből alakított memóriagyilkos zenekarnevet vagy akár annak rövidítését jól helyre rakni az agyban) nem más, mint a legendás hippicsapat, a Crosby Stills Nash and Young. Tudod, nyájas és öregedő olvasó, akik az Ohiót írták. Meg akik ott nyomták a háborúellenes dumát (ez Ginsberg, nem én) Woodstockban. És akik 2006-ban kitalálták, hogy ismét lenyomnak egy háborúellenes turné-dumát, csak ezúttal nem a vietnamit, hanem az irakit veszik célba. Na, ez így nem egészen igaz. Mert a hatvanat elrúgott négyes nem vágott volna bele a dologba, ha nincs Neil Young, a csapat legrenitensebb, legsokoldalúbb és legnagyobb pofájú tagja. Ő találta ki ugyanis az egészet. Egyébként Bernard Shakey, a rendező is ő. És Neil Young ezúttal is hozza, amit elvárunk tőle. Nem kertel. Szapulja az iraki háborút, szapulja a Bush-rezsimet, de saját magát és zenekarát sem kíméli. Nem kozmetikázza turnéfilmjét pozitívra. Bevágja a zenekart lemosó kritikákat. Bevágja, hogy Stills a turné valamelyik bemelegítő koncertjén leesik a színpadon, mert öreg, na. Bevágja, amikor az atlantai közönség (tudod, nyájas olvasó, a déliek, a jó respublikánusok) egy része igen őszintén, igen hevesen a legmelegebb égtájakra küldi a vénemberek csapatát. Bevágja azt is, hogy miféle dolog háborúellenes dumából dollármilliókat csinálni. Mert ez IS igaz. De az is, hogy a turné, és az azt lekövető film eléri célját. Tény, hogy nem iktatja ki a háborút a képből, de újabb alkalmat szül, hogy a népek az aktuális helyzetről beszéljenek. Így vagy úgy. És nem kell haragudni Youngra, amiért a mozgókép az ő keze alatt nem sikeredett olyan hatásosra, mint a turné. Nem profi ő. Nem tudja, hogyan lehet igazán éles dramaturgiai bajonettet készíteni a természetük szerint széttartó képsorokból. Dokumenternek viszont igen korrekt. És a zene is jó, nagyon jó.
A második filmre izzadó tenyérrel ültem be. Nagyon sokat vártam tőle. Egyrészt azért, mert a Clash és ezen belül a négy éve halott Joe Strummer a szívem egyik csücske ma is, másrészt Julien Temple munkásságát nagyra tartom, A nagy rock’n’roll svindlitől az Abszolút kezdőkön és az Aria-epizódon át a Glastenbury rockfilmig. Young és Temple között annyi a különbség, hogy utóbbi tudja mindazt, amit előbbi nem, vagy csak sejt, vagy rosszul alkalmaz. Tudja például, hogy a Clash és Strummer ma legenda. (Amúgy zárójelesen, szeretnék ellentmondani azoknak, akik szerint Strummer még ki sem hűlt, és Temple máris rávetette magát az emlékekre, hogy üzletté forgassa őket. Julien Temple 1976-tól, azaz a Clash indulásától kezdve követi kamerájával a csapatot és annak frontemberét. Azóta építgeti a Joe Strummer-sztorit. Baromság tehát azt állítani, hogy!) Ezért egyszerűen összehívja a még élő tagokat, barátokat egy tábortűz mellé. Milyen olcsó, mondhatná a vájt szemű néző. Csakhogy a tábortűz Joe Strummer egyik alapvetése volt a Clash utáni csődös időkben, így próbálván valamiféle közösségi összetartó fényközpontot létrehozni, például a Glastenbury fesztivál idején. Persze az út hosszú volt, a diplomata szülők gyermeke korszaktól a 101’ers dühös protopunk periódusán, a legendás, primér punkot idővel eklektikus világzenei felhangokkal keverő Clash formáción, a közösségformáló, Mescaleros-frontember-figuráig. Temple mesteri érzékkel keveri a különböző színeket, a cél pedig végképp nem az, hogy a Clash könnyűzene-történeti fontosságát illusztrálja. Ez is benne van persze, de Strummer, a lélekben hippi punker (ami de genera abszurdumnak tűnik, és mégis, Strummer esetében igaz) emberarcának megrajzolására sokkal nagyobb hangsúly kerül. A film egyik pozitívuma, hogy az a tizen- vagy hatvanéves is élményt gyűjthet, ha beül a moziba, aki esetleg életében nem hallott a zenekarról, egyáltalán, a punkmozgalomról, aminek ismét csak Temple arányérzékéhez van sok köze. Sokan kérdezik, mi köze Scorsesének, Johnny Deppnek, John Cusacknek, Steve Busceminek vagy Matt Dillonnak az egészhez. Nem értem a kérdezőket, hiszen az interjúalanyok világosan elmondják. A The Clash 1976-tól 1986-ig létezett, de gyakorlatilag 1983-tól már önmaga árnyéka volt. A felsorolt beszélők vagy élénken figyeltek a világot éppen alakító jelenségekre (lásd Scorsese), vagy ahhoz a generációhoz tartoztak, akik éppen akkor váltak sarkig nyitottá. Arról nem is beszélve, hogy Strummer néhány filmszerepe (különösen Jim Jarmush Mystery Trainjének Johnnyjaként, vagyis Elviseként) meghatározó volt számukra, akkor is, ha az illető amatőrként lépett a kamerák elé, ami, ugye, nem számít szentségtörésnek. Temple opuszában minden a helyén van, még a legolcsóbbnak tűnő fogások is. Joe Strummer pedig nem rúgja szét a mennyországot dühében. Sőt!
A harmadik film főszereplője egy másik nagy kedvencem, Patti Smith, az art-punk szülőanyja, a punk-rock poeta doctusa, aki úgy keveri a leheletfinom lírát a háromhúros csontzenével, mint senki más az oly nehéz könynyűzene hatalmas arénájában. Szerettem volna látni, amint az 1959-et énekli. Vagy amint elsírja-suttogja-üvölti a Radio Ethiopiát. Szerettem volna látni Tom Verlaine-nel a CBGB’s-ben. Egyáltalán, szerettem volna látni. A rendező, Steven Sebring fiatal, a Smith-film előtt csak két rövidfilmet készített, ami önmagában még nem baj, sőt. A baj ott kezdődik, amikor a filmkészítő minden áron vászonra akarja vetíteni, amit nem lehet. A gondolati mélyrétegeket, a hátteret, ha tetszik, a kivetíthetetlent. Persze időnként egy-egy géniusznak ez is összejön. Sebring azonban nem az. Inkább Patti Smith-rajongó. És nem tud mit kezdeni a saját érzelmeivel. Leülteti a zenészt egy sarokba, körülbástyázza tárgyakkal, és indulhat a helyből igen magasra emelt gép. És minden benne van: szemcsézettség, fekete-fehér, hosszan kitartott szünetek a hagyjuk-a-zsenit-megnyilvánulni stílusban, még akkor is, amikor például büfizik. Ami megint csak nem baj, önmagában, viszont a zseniláttatás beárnyékolja. Ennek ellenpontjaként és Smith hosszú visszavonulásait illusztrálandó adott ponton színre lépnek például az énekesnő szülei. Hogy miért, fel nem foghatom. Érdektelen, reality show képsorok ezek. És bár többször ki akartam menni, nem tettem, remélve, hogy látok valamit abból, ami miatt Patti Smith-t a múlt század legjelentősebb előadói közé sorolja a szakma. Na, hát nem láttam. Sebring álmitikus fája alaposan eltakarta Smith erdejét. A fene ott egye meg az ilyen filmcsinálót, ahol van.
A negyedik film, Anton Corbijn Controlja különbözik a többitől, amennyiben nem dokumentum. Ian Curtis életét dolgozta fel a fenegyerek-direktor, fekete-fehérben, egyszerűen, éles kontrasztokkal, amilyen Curtis volt. Hogy ki volt ő? Volt egyszer egy Joy Division nevű zenekar, amely megnyitotta a posztpunk korszakot, és útjára indította a könnyűzenei újhullámot. Persze ők is jöttek valahonnan. Például David Bowie, Lou Reed és a Velvet Underground meg a Sex Pistols ágyékából. Csak fordítottak egyet a csavaron. Meg még egyet. És mindezt pár év alatt. A csapat 1976-ban alakult, és 1980-ban, Curtis öngyilkosságát követően gyakorlatilag fel is oszlott. A frontember 24 éves volt ekkor, mégis akkora lökést adott a kortárs könynyűzenének, hogy még ma is reng tőle a föld. Corbijnnek ilyen szempontból könnyű dolga volt, hiszen nem kellett négy évtizeden átíveltetnie a sztorit. Meg azért is, mert rátalált Sam Rileyre, aki hibátlanul eljátssza a figurát, sőt saját hangján el is énekli a Joy Division-dalokat. Mindezek mellett az ex- és impresszionista felhangokkal (Joy Division módra) tarkított, rémesen egyszerű történet halálos pörgéssel és szünetekkel halad a vég felé. Azt kell mondanom, hogy rég láttam ennyire jól megformált, ritmizált és hiteles, életrajzi ihletésű fikciót. A zene pedig revelatív.
Összegzésképpen: két amerikai és két angol filmet volt szerencsém látni az idei TIFF-en. Nem mondanám, hogy az angol zenei világ jobban mutat a filmvásznon, mint a tengerentúli, számtalan ellenpélda van rá. A fenti cím csupán arra utal, hogy ezt a mérkőzést az angolok nyerték, mert ezúttal jobban ráéreztek, milyen képek rendelhetők a választott muzikális téma mellé. Punktum.