Szlávok minden mennyiségben

Borisz Godunovék fehér ruhában
„Bartók szellemi örökségéhez hozzátartozik, hogy a környező népek kultúráját bemutassuk, így méltán várhatjuk el, hogy ők is hasonlóképpen cselekedjenek” – nyilatkozta Bátor Tamás, a Miskolci Operafesztivál igazgatója, az idei témaválasztást firtató kérdésre válaszolva. – Különleges élmény volt a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház Anyeginje, amelynek érdekességét az adta, hogy Budapesten szintén felújították a művet. Örvendetes, hogy nyolc év után először a Magyar Állami Operaház is emelte a fesztivál fényét, Janacek operájának, a Jenufának interpretálása sokáig emlékezetes marad. A Kassai Állami Opera régi űrt pótolt, egy cseh nemzeti operával, Dvorák Ruszalkájával ismertette meg a hazai közönséget.”
Nagy várakozás előzte meg a Moszkvai Helikon színház Borisz Godunov-előadását. A megszokott és a világ operaszínpadain többször játszott Rimszkij-Korszakov-változat helyett a kevésbé ismert Sosztakovics-verziót láthatták a nézők, amely jól illett ugyan a modern rendezéshez, de néha barátkozni kellett a szokatlan hangzással.
A színpadkép puritán volt, egy stadion lelátójának vastraverzeit állították fel a közönséggel szemben, a szereplők ezen vonultak a magasba és a mélybe, ezen gurult le Borisz, lelki kétségei közt hányódva, s rácsai, a mögötte éneklő kórussal a börtön képzetét is keltették.
Az első kép megadta egyben az egész opera hangulatát is. Borisz Godunov és gyermekei fehér ruhában a színpad közepén szorongva figyelik a nép könyörgését, pedig inkább nekik lenne szükségük könyörületre. Fenn a magasban az elérhetetlen, már-már misztifikált cári palást. A tömeg, a Kreml és a lengyel jelenetben is vörösbe volt öltözve, ez a szín dominált, legyen az cári uniformis, vagy kiskosztüm. Sokszor a fejekre húzott harisnya tette arctalanná a tömeget. Alekszej Tyihomirov szép, de a nagy basszusokhoz szokott fülnek kissé erőtlen hangjával formálta meg a címszerepet, a Píment alakító Sztaniszlav Svec és a jezsuita Rangonit éneklő Andrej Vilegzsanyin is lényegesen markánsabb hangi adottsággal rendelkeztek. Az est főszereplője számomra Vaszilij Efimov a szökött szerzetesből trónkövetelővé váló Grigorij volt, aki egy vitatható rendezői ötlet nyomán a bolond figuráját is eljátszotta. A kiváló színész és énekes ugyan mindkét feladattal megbirkózott, de a nézők előtt sokszor elmosódott, melyik szereplőt is tisztelhetik a színre érkezőben. A férfi énekesek kvalitásai mellett a nők feledhetőknek bizonyultak.
A darabot jelentős húzásokkal játszották. A legeklatánsabb példa a dramaturgiai szempontból is meghatározó, úgynevezett „forradalmi jelenet” elhagyása volt, de a gyermekek és a bolond jelenete is kimaradt, így az őrült panasza, hogy elvették kopejkáját kissé sután hatott. Muszorgszkij operája azért is keltett némi csalódást, mivel e műhöz hozzátartozik a monumentalitás, s a színház méretei ezt nem szolgálták.

Kisvárosi Lady Macbeth
Másnap a Helikon előadásában Dimitrij Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth-jét láthatta a közönség. A librettó alapjául szolgáló Leszkov-regényt alaposan átdolgozta a szerző, részben kafkai, részben tragikomikus elemekkel vegyítette. A történet egyszerű, a vidéken élő elhanyagolt szépasszony beleszeret a nőcsábász szolgába, s ez elindítja a tragédiák sorozatát.
A környezetet a Boriszt is színre vivő Dimitry Bertman egy gyári raktárba álmodta meg, ahol csövek futnak körbe, ventilátorok, zárt ketrecek adják meg hangulatát. A munkások e rideg környezetben tettek-vettek, mulattak, s néhány bútor mozgatásával vált lakodalmi teremmé vagy szibériai táborrá a helyszín. A drámai hangulatot olykor burleszkjelenetekkel oldotta fel a rendező. A rendőrségi szín különösen emlékezetes marad, a főrendőr megosztotta a hallgatósággal filozófiáját, amit a rendőrkórus sztepptánca kísért. A maró gúnnyal átitatott játékból sejteni lehetett, hogy miért voltak Sztálinnak és Hruscsovnak is fenntartásai Sosztakovics alkotói munkásságával szemben. A rendezéshez a zeneszerző műve biztos alapul szolgált: a zenei közjátékok a cselekményt alátámasztó, vagy attól eltérő pantomimekre adtak lehetőséget. A szereplők és a kórus művészileg és fizikailag is tudásuk legjavát adták, Katyerina Izmajlova szerepében Szvetlana Szozdateleva hangilag és színészileg nyújtott kimagasló alakítást. Balladisztikus volt, amikor vetélytársnőjét magával ragadta az örvénylő vízbe. A két nő fehér és vörös ruhában viaskodott, egyik az életért, másik a végért. Méltó partnerei voltak a csábítót megformáló Vadim Zaplechny és az apóst megszemélyesítő Szergej Toptyin. A kizárólag fiatalokból álló énekkar kellemes perceket nyújtott az esküvői, és a legszebb orosz kórushagyományokat elevenítette fel a szibériai jelenetben. A zenekar mindkét este biztos kezekben volt Vladimir Ponkin irányítása alatt.

A Moszkvai Patriarkátus Ortodox Kórusa
A Bartók+Szlávok 2008 fesztivál igazi zenei csemegéje volt a Moszkvai Patriarkátus Ortodox Kórusának hangversenye a belvárosi evangélikus templomban. A kamarakórus legfőbb célkitűzésének az ősi orosz egyházi énekművészet megőrzését tartja. Vezetői számos, a szovjet éra alatt rejtegetett kéziratot tettek közkinccsé, repertoárjuk folyamatosan bővül.
A hangverseny programját 16–17. századi névtelen szerzők, valamint Rahmanyinov és Csajkovszkij műveiből állították össze. Különösen az anonim művek tűntek ki sokszínűségükkel. A Nyisd meg Uram a bűnbánat kapuját nagyböjti sticheront az orgonapont mellett futó dallam tette különlegessé, az Ádám és Éva könnyezett az Éden közepén népének egy nagyheti lamentáció hangzásvilágával volt rokon. Ezután következtek Csajkovszkij és Rahmanyinov egyházi művei. Ezek a dalok ugyan már tanult mesterek keze nyomán váltak az orosz zeneirodalom megbecsült részeivé, de összevetve az első részben hallottakkal, kissé édeskésnek tűntek. Az énekkar a befejező részben orosz népdalfeldolgozásokkal szórakoztatta a nagyérdemű közönséget. Vidám hatásdarabok csendültek fel, bizonyítván, hogy a szerzetesek életét sem csupán a meditáció tölti ki. A Fekete holló melódiája a Borisz Godunov részeg szerzetesének dalából ismert, a Sztyeppe, sztyeppe körülöttem nótát itthon Télapó gyere már címmel énekli apró és nagyobbacska Szent Miklós napján. Nem kívánok ünneprontó lenni, s tisztában vagyok, hogy e dalok is az orosz kultúra részei, de a rendszerváltás előtt annyira elcsépelték ezeket, hogy e kiváló összeállítás is meglett volna nélkülük. Talán az Ortodox Kórus is érezte a helyzet fonákságát, s az előre beharangozott hajóvontató dalt az Ei uhnyem-et eltették szebb időkre.

Csibék tánca
A szervezők a fiatalabb nemzedékre is gondoltak, a Miskolci Csodamalom Bábszínház Muszorgszkij Egy kiállítás képei című kompozíciójával csatlakozott a fesztiválhoz. A programzene ihletője Muszorgszkij barátjának, Viktor Hartmannak az akvarellkiállítása, így a történet magától következik, a látogató végigsétál a képek között, s a képek megelevenednek. A bábszínház gyermeknek, felnőttnek egyaránt kedves tárlatot teremtett. Az ódon várkastélyt árnyjátékszerűen mutatta be, a gazdag és szegény zsidó történetét kedves humorral, a Tuileriák kertje köré szerelmi történetet kanyarított. A gyermekek kedvence a Csibék tánca a tojáshéjban tétel volt, s a kicsiket igencsak megborzongatta a denevérektől és pókoktól hemzsegő Baba Yaga boszorkánykunyhója. Más zenékhez az eredetitől eltérő történetet talált ki Simándi Anna rendező: az eredetileg a római katakombákba elképzelt zenéhez özvegy és lánya melodrámáját kapcsolta, s csattanós véget eszelt ki a Kijevi nagykapu felemelő ünnepélyes dallamához. A látogató beleszeret az egyik festményen látható leányba, s noha szerelme is megelevenedik egy időre, de az együttlét percei meg vannak számlálva. A legény ecsetet vesz kezébe, és saját magát festi kedvese mellé, s így együtt lehetnek az idők végezetéig. A fesztivál szervezői már a következő évet tervezik: Bartók+Bécs címmel hirdették meg a 2009-es évadot. Mozart, Haydn, Berg és Schönberg neve szerepel az előzetesben, s a programot átfutva bátran elmondható, hogy jövőre is érdemes Miskolcra látogatni.

Csermák Zoltán operakritikus