Színek

Ilyen rögtönzött multikulti közepette zajlott a vásár, amelynek során kosarunkban fél kiló felvágott, a pénztárgépben pedig valami kilenc-tíz lej foglalt helyet. S mert a pár négyzetméternyi boltban nem volt túl nagy a tolongás, ráértünk.

Mondja, nem tettek rosszalló megjegyzést a színek miatt? Mármint, hogy itt minden csupa piros, fehér és zöld? Jaj, dehogynem, uram, nem is egyszer fordult már elő, hogy bejött egy illető, s belénk kötött, hogy mit képzelünk, mi van itt, Magyarország? Hiába próbáltuk megmagyarázni neki, hogy ez itt egy olasz vállalkozó hentesboltja, s hogy a színazonosság véletlen, ilyen színösszetétellel nemcsak a magyar, hanem még sok más nemzet büszkélkedhet, és különben is beszéljen inkább a tulajjal, ne velünk; amaz folyton erősködött, hogy felháborító, amit a magyarok megengednek maguknak. S vegyük tudomásul, hogy Erdély ősi román föld, itt a hivatalos nyelv a román, s ha nem tetszik, menjünk Budapestre.

Egy másik azért húzta az orrát, hogy ha ennyire nagymagyar ez a bolt, miért nem nyitották inkább a Székelyföldön, Udvarhelyen, Szentgyörgyön vagy Csíkszeredában, ha már annyira izélik az autonómiát, fogjuk s vigyük oda, s hogy legjobb lett volna inkább Budapesten maradni. De inkább a barbár Ázsiában. Ennek is próbáltuk megmagyarázni, hogy de uram, elnézést, ne haragudjon, ez nem magyar bolt, hanem olasz, ott írja a bejáratnál a cég nevét, alatta, hogy Itália, akkor pedig mi a gond, s különben is demokrácia van. Mérgesen becsapta maga mögött az ajtót, pedig mi olyan szépen, emberi hangon magyaráztuk neki a jót, hogy igazán megérthette volna.

A beszélgetés itt egy kicsit félbeszakadt, mert a boltba fiatal pár lépett be. Nézelődtek, érdeklődtek, mérlegeltek, vásároltak, fizettek, nem volt semmi gond. Utánuk olyan hetven körüli nénike, pontosan három szelet párizsit kérve vacsorára és másik hármat reggelre. Na, hol is hagytuk abba? Jaj, igen, egyszer bejött egy szürke asztrahánsapkás öregúr, hogy miféle színek ezek. Meséli a negyvenes asszonyka. S a szürke asztrahánsapkás felszívta a vizet, hogy mit akarnak a magyarok, maholnap az egész Romániát pirosra, fehérre és zöldre festik, kikiáltják az autonómiát, vagy eltakarítják innen ezeket a színeket, vagy az életben soha többé nem vásárol ebben a boltban.

Sőt, még feljelentést is tesz. Biztosan valami szekusféle vagy pártelvtárs lehetett nyolcvankilenc decembere előtt, de ezért ennek már nem is magyaráztuk, hogy nézné meg a feliratot és egyebek. Csak annyit mondtunk neki, hogy ne a színek ingereljék, hanem az üvegpult alatt levő ínycsiklandozó falatok látványa, illata, esetleg íze, mert kérésre meg is lehet kóstolni. Amaz nem és nem. Ekkora barmok között élünk, uram, már elnézést az embert segítő, életét ősidők óta könnyítő jószágtól… De megszoktuk már, maga is tudja. Na, akkor bongiorno, a viszontlátásra! S a viszontlátásra.

S akkor egy másik alkalommal megint soppingoltunk egy kicsit. Minap. Tekintettel a közelgő húsvétra. No nem elrugaszkodva, csak nagyon módjával, a legszükségesebbeket, tejet, vajat, apróságot, mert a húsvétnak, karácsonynak egyáltalán nem a terített asztal gazdagságán, hanem a lelkek legmélyén kell(ene) megnyilvánulnia. Nálam ez a szokás. Mert én hosszú évek óta nem sprayjel vagy valami pacsulival, hanem tiszta forrásvízzel locsolok. Nálam ez a szokás. S nem azért megyek templomba, hogy megmutassam a legújabb ruhámat, hanem azért.

Na, szóval vajak között válogattunk. S akkor szembeötlött egy furcsa csomagolású: piros, fehér és zöld. Remek! Ez biztosan nem olasz, ez biztosan székely, az önrendelkezés felé öles léptekkel haladó országrészből való. Ez az, hajrá fiúk és lányok! Ímé az autonómia első jeleinek egyike! Ezt is megértem, Istenem, hú, hogy fel tudnám idegesíteni evvel a vajjal az asztrahánsapkást!... Lássuk csak, ezt biztosan Háromszéken vagy a Hargita alján gyártja valamelyik székely atyafi… Hogyisne… izémizé szerelé Botoşani-ból. Már Moldvában is…