Szigfrid Bonifác válogatott szavai

A sulpa madár ekkortájt kezdi el kitépni a szárnyáról az evezőtollakat, amelyek csak tavaszra nőnek vissza, így a sulpa télen nem repül. Ilyen különös a természete ennek az állatnak. Már akkor is tépkedni kezdte a tollait ez a fura teremtés, amikor Kelupán Medejra egy mózeskosárban az ő szeme fényével, Jézuával, beállított a főerdész házába egy éjjelen. Medejra asszonyság azért szerette éppen Jézuát a legjobban a több száz gyereke közül, mert meg volt róla győződve, hogy főpap lesz vagy államférfi.

Amikor azonban fiacskája még 12 éves korában sem tudott járni és beszélni, ijedtében egyből a főerdészhez rohant, akiről mindenki tudta, hogy a világ legszebb szavait gyűjtötte össze a nyelve alatt. Medejra asszony arra kérte Szigfrid Bonifácot, hogy adja kölcsön a fiának ezeket a szavakat, és mivel a főerdész egyébként is arra készült, hogy megnémul egy időre, nem állt ellen az ajánlatnak. Átadta hát válogatott szavait Jézuának, kivéve egyet, tudta azt ő jól, hogy miért. Jézua rövidesen járni is megtanult, és ő lett a Drágosrét legelbűvölőbb pernahajdere a szavaknak hála, amelyeket Szigfrid Bonifáctól kapott. Már-már attól lehetett tartani, hogy rossz célokra fogja fordítani a képességét, még szerencse, hogy Jézua szelíd volt, mint egy galamb. A nevét is egy több ezer évvel korábban élt csodabogárról kapta, aki mindenkit szeretett, mégis meggyilkolták. Jézua mindenről tudott beszélni a kerek világon, kivéve a legközelebbi jövőről. El tudta mondani, hogy mit szeretne egy év múlva, tíz év múlva, de hogy mit szeretne másnap, arról nem tudott semmit. Nem is maradt vele egy nő sem.

Kelupán Jézua jól tudta, hogy minek köszönheti Szigfrid Bonifác látogatását, számított rá jó ideje. Úgy tett azonban, mintha nem tudná, és mert meg akarta tartani a szavakat magának, egyet sem ejtett ki a száján. Szigfrid Bonifác azonban dörzsöltebb fickó volt annál, hogy egy ilyen málészájú túljárjon az eszén. Üldögélt egy keveset Jézua konyhájában, várta vissza a tartozást. Jézua már-már azt hitte, győzött, amikor Szigfrid Bonifác váratlanul megszólalt: „Holnap.” Jézuának még akkor is ez a szó csengett a fülében, amikor a főerdész már messze járt. Ott csengett a fülében ez az egyetlen szó, de nem tudta kimondani, mert nem volt az övé. Nem is hagyta nyugodni a dolog, Kelupán Jézua egy szempillantást sem tudott aludni egész éjjel, csak azt leste, hogy mikor kezd derengeni az Isten-fennsík fölötti égszelet.

A reggel már a főerdész ajtaja előtt érte. Amikor Szigfrid Bonifác ajtót nyitott, Jézua olyan gyorsan kezdett mesélni, mintha alig pár perce lenne hátra az életéből. Lángoló bokrokról mesélt a főerdésznek és szárnyas, nyolclábú macskákról, olyan nőkről, akik a lelkükkel fojtogatnak. Mire a meséje végére ért, azok a csodálatos szavak, a világ leggyönyörűbb szavai már ismét Szigfrid Bonifác nyelve alatt lapultak. A főerdész elnézte a távolodó Jézuát, aki egyre lassabban haladt, botladozni kezdett, végül a földre zuhant. Kelupán Medejra, aki egy bokor mögül figyelte a történteket, most előkászálódott, biccentett Szigfrid Bonifácnak, majd egy jókora mózeskosárba tette Jézuát, és eliszkolt vele. Most, hogy a szavak a helyükre kerültek, még a sulpa madár is nyugodtabban tépkedte a tollait, a vidék barátságosabbnak tűnt.