Szerepet kell alkotni, nem hangjegyeket énekelni

– Sokak szerint a vox humana, az emberi hang a legösszetettebb, legérzékenyebb hangszer. A szakembernek mi erről a véleménye, tudván azt, hogy szinte kivétel nélkül minden gyerek dúdol, az elfogult szülő kiváló tehetségnek tartja, a másik irányban elfogult szomszéd viszont a haját tépi az állandó zajtól. Magyarán: körülbelül hány éves korban lehet/érdemes eldönteni, hogy van-e hangja a gyereknek vagy nincsen?

– Az énektanulást a pubertás befejeződése, a mutálás után tanácsos elkezdeni. A gyerekhangra az anya természetesen azt mondja, hogy szép, de nem lehet tudni, milyen lesz a mutáció után. Az énekhang kialakulása szorosan összefügg a hormontermeléssel: a pubertásban megnő a gége térfogata, átrendeződnek az izmok, megváltozik a hangfekvés. Ez problémát okoz az éneklésben, sokszor a beszédben is, mert a fiatalok nem tudják újonnan kifejlődött izmaikat használni, össze-vissza bicsaklik a hangjuk. Ez az élettani változás az alapja a kasztrációnak is. Ha ezelőtt a változás előtt végzik el a kasztrációt, akkor megmarad a gyerekhang. A középkorban ez nagyon gyakori volt, így pótolták a női hangot. Vagyis az énekhang mondhatni szexuális függőségű: a beszéd előtt már megjelent, de igazán szépnek addig mondható, amíg a szervezet hormonálisan aktív. Az idő múlásával a hang nem megy tönkre, csak varázsát veszti. Idős énekesek például énekelhetnek nagyon szépen, csak épp az a bizonyos varázs nincs már meg a hangjukban. Hasonló a sporthoz, mivel mindkettő izommunka. Senki nem csodálkozik azon, hogy magát nagyon jól tartó hetvenéves egykori sportoló mégsem indul az olimpián, de azon gyakran csodálkoznak, miért kell az aktív énekléstől visszavonulnia a művésznek. Azért, mert az izmok idővel elrenyhülnek. A bőrünk, izmaink és az egész testünk nem olyan feszes már, mint fiatalon, miért maradna épp a hangunk változatlan?!

– Mohos Nagy Éva esetében mikor dőlt el, hogy énekesnő lesz? Családjában voltak zenészek?

– Nem főállásban ugyan, de édesapám vasárnaponként a templomban kántorizált, édesanyám zongorázott. Én pedig gyerekkoromban állandóan óbégattam, felmásztam az asztalra, és szereplés címén üvöltöztem. Édesanyám nagyon odavolt, nem szerette, de nem tudott ellene tenni. Hétévesen kezdtem zongorázni, tizennégy éves koromban sikeresen felvételiztem a szegedi zeneművészeti szakközépiskolába zongora szakra. Énekes akartam lenni, de azt mondták nekem, hogy néhány milliméteres hangszalagokra nem szabad egy életet felépíteni, mert ki tudja, mi történhet. A zongora az biztosabb. Sinkó György, abban az időben a legjobbak között számon tartott szegedi basszista az első kötelező hangképzésórán megkérdezte, miért zongorázom, miért nem énekelek. De lediplomáztam zongorapedagógiából, és a Pest megyei Bagon tulajdonképpen én alapoztam meg a zenetanítást. Közben esténként bejártam a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába ének szakra Fábry Edit tanárnőhöz. Nagy szerencsém volt mindkét tanárommal, mivel Sinkó Györgynek az olasz Renzi volt a tanára, tőle irányulást kaptam az olasz opera felé, Fábry Edit viszont Drezdában tanult, ő a német daléneklés rejtelmeibe vezetett be. Tulajdonképpen mindenkinek így kellene kezdenie a magánéneklést. Visszatértem Szegedre a főiskolára, ezúttal ének szakra, közben pedig Jászberényben tanítottam. Abban az időben a Kolozsvárról Szegedre jött Vaszy Viktor karmester állt a szegedi opera élén, ő foglalkoztatott is, a kórusban dolgoztam, de beugrottam például a Szegedi Színház Mozart A varázsfuvola előadásába mint Papagena. Diplomázás előtt Sinkó György elvitt Debrecenbe, mert ott kerestek szopránt. Előéneklésre Verdi A végzet hatalmának Leonóra áriáját tanultam meg. A produkciómmal nem is volt semmi baj, csak épp két nappal később érkeztem, és már felvettek valakit. A férjem viszont korrepetitori állást kapott Debrecenben, úgyhogy ott maradtunk, én közben jártam Szegedre befejezni a főiskolát. Szabó László karnagy, zeneigazgató biztatott, hogy tanuljam meg Leonóra  egész szerepét, mert ki tudja, mikor kell majd beugranom. Nagyon hamar került sor rá. 1974 karácsonyára épp mentünk vissza Debrecenbe, amikor megtudtuk, hogy a műsorra tűzött A végzet hatalma elmaradt, mert a két Leonóra beteg lett. Megkérdezték, tudom-e a szerepet, igent mondtam, és 1975. január 2-án el is énekeltem. A két ünnep között éjjel-nappal tanultam, egyetlen próba volt a fellépésig, akkor viszont megtelt a színház: nagyon sokan voltak kíváncsiak arra, ki az az őrült, aki ezzel a nagy és nehéz szereppel mer debütálni. A nagy siker után a színház vezetősége felajánlott egy  szólistaszerződést számomra. Így lettem a Csokonai Színház magánénekese harminc éven át. A „beugrás\" egész pályafutásom része lett: Szegeden Puccini Toscájában, Győrben Verdi Don Carlosában, Olaszországban Beethoven IX. szimfóniájában és a Fidelióban, Budapesten az Állami Operaházban szintén a  Fidelióban, az Erkel Színházban Verdi Nabuccójában léptem fel előbbinek a címszerepében, utóbbinak az Abigele szerepében ugrottam be, és énekeltem a szerepeket éveken át.

– A tanár legnagyobb elégtétele, ha a tanítványokban látja munkájának folytatását. Így van-e ez a művészeti ágakban is? Mennyire rögös út az énektanulás, illetve az énektanítás? Vannak-e módszerbeli különbségek a kevésbé jó hangú, de nagyon nagy akaratú és a csodálatos, úgymond aranytorkú, ám tanulni, gyakorolni nem igazán szerető tanítványokkal való foglalkozás között? És amíg bizonyos szakterületeken egy eredetileg más irányú tehetségből egy jó tanár komoly szakembert „farag\", a nem született művészi alkatból lehetséges-e igazi művészt faragni?

– Mind az énektanulás, mind a -tanítás nagyon rögös út, mivel az énekes a tanulás során hangszerré kell alakuljon. Az énekes nem ugyanúgy hallja önmagát, mint a közönség, és ebből adódnak a legnagyobb hibák. A korrigálás a tanár feladata. Az egyik legnagyobb gondot az okozza, amíg megértetjük az izmok kezelésének fontosságát. Olyan izmok és hangadási szokások gátolhatják a szakmai fejlődést, amiről esetleg nem is tudunk. Mire az énekes elkezdi megismerni saját hangadó szerveinek működését, érzeteit és rezonanciadús hangjának új színét, három-négy év tanulás szükséges. És ez csak az első tanulási fázisa a művészi éneklésnek. Énekművésszé válni egy kicsit olyan, mint a varázslat. Nem az a legfontosabb, hogy szép legyen a hang, hanem hogy menynyire tudja kezelni a „tulajdonosa\", mennyire tudja az érzelmek és kifejezés eszközeként használni. Azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy a zongorának is szép a hangja, mégsem tud eljátszani magától egy zongoraversenyt. Sinkó György szerint a világ legszebb hangjai a kórusokban állnak, vagyis ez is bizonyítja, hogy nem a hang szépsége a legfontosabb. Kell tudni álmodni, alkotni, a fantáziát szabadon engedni, az emberi lelket ismerni, ugyanis az énekes nem csupán hangjegyeket énekel – embert alkot, szerepet formál. Nem csak úgy eregetjük a hangokat, mint a sárkányt. A gyakorlással kapcsolatos kérdésére pedig azt mondhatom, hogy tapasztalatom szerint az igazán tehetségesnek nem probléma a gyakorlás.

– Másként közelíthetők-e meg a leány, illetve a fiú tanítványok? Vagy a jó tanárnak eleve eszébe sem jut a negatív vagy pozitív diszkrimináció?

– Ugyanolyan a gégéje a fiúnak, mint a leánynak, ugyanúgy működnek az izmai, csak egy oktávval mélyebben fekszik a hangképzés. Az idők során egyaránt volt fiú és leány tanítványom, sok fiú nyert versenyt, talán mert egy picit komolyabban veszik a munkát. A lányoknál ugyanis nem ritka, hogy kinézetükkel, szépségükkel (is) próbálnak hatni. Egyébként Vaszy Viktor mondta: a színpadon mindegy, hogy férfi vagy nő, de művész legyen.

– Hogy viszonyul egymáshoz a színpadi éneklés és az énektanítás? Inkább kiegészítő vagy inkább kizáró funkciókról beszélhetünk?

– Szerencsés esetben kiegészítő, de valójában más: lehet valaki jó énekes, de nem tud tanítani, és fordítva. Farkas Ödön, a huszadik század elejének nagy kolozsvári zenészegyénisége mondta, hogy az az igazi zenetanár, akinek funkcionális hallása van, vagyis nemcsak hallja, de érzi tanítványa hangadó szerveinek működését, és a tanítvánnyal együtt megéli a zenei kifejezést. Ez az adottságom nekem is megvan. Zenepedagógusként kezdtem, és most már azt részesítem előnyben. Nincs szándékomban versenyt futni magammal. Nem kell megvárnia az embernek, hogy mások figyelmeztessék: telik az idő. Boldog vagyok, hogy taníthatok, ez teljesen kielégít, örülök, amikor a tanítványaim megnyílnak a zenére, és örülök annak is, hogy működik a tanár-diák kapcsolat: tanítványaim is, én is érezzük, hogy a közös munkával mindketten kapunk, mindketten többek leszünk.

– Nagyvárad és Debrecen között kb. 70 kilométer van, mindkét ország uniós tag, a zene nyelve univerzális – mindez mennyire segíti a két város zenei egyetemeinek az együttműködését?

– Vagyis álmodozzunk egy kicsit?! Jó, álmodjunk, az együttműködés ugyanis erősen megkésett. Tulajdonképpen nincs is semmi komoly oka, csak az emberi tényező: nemcsak két embernek kell együttműködnie, összmuzsikálásról lenne szó, sok ember közös munkájáról. És ilyen esetben óhatatlanul felmerül az irigység, lenézés, esetleg annak a kellő szerénységnek a hiánya, hogy én csak egy kis homokszem vagyok a nagy mű tökéletességében. Az énekesek művészetük jellegéből adódóan túl exhibicionisták, nem igazán tudnak alkalmazkodni, nem simulékonyak, úgy érzik, hogy egymást „ütik-verik\", pedig  ugyanazokat  a hangokat éneklik, mint bárhol a világon. De visszatérve az álmomhoz: nagyon szeretném, ha Kolozsvárra a Viva Vox Fesztiválra, az  ifjú énekesek fesztiváljára egy közös produkcióval mehetnénk, hiszen ismerjük egymást, jóban vagyunk. Milyen jó volna a Nagyváradi Egyetem Zeneművészeti Karával egy határon átnyúló közös produkcióval előállni! Mi, debreceniek nyitottak vagyunk, próbálkozások is voltak: közös opera-operettgála a filharmóniával, tíz éven át volt határon átnyúló Bihor–Bihar tehetségkutató verseny nagyváradi és debreceni közreműködéssel, ami az egyik szervező sajnálatos halála miatt megszakadt, de szívesen jönnénk ismét. Jelenleg tehát ez a helyzet: egyelőre csak  remény van arra, hogy előbb-utóbb öszszejön egy mindenkinek tetsző közös műsor. n Molnár Judit

Mohos Nagy Éva
1948. március 2-án született Budapesten, 14 éves korától Szegeden tanult a művészeti szakközépiskolában zongora szakon, majd Budapesten folytatta magánének szakon. Szegeden zongorát, szolfézst és magánének-tanárit végzett, az egyetemi kiegészítőt pedig Debrecenben. A cívis város Csokonai Színházának örökös tagja, Kölcsey- és Csokonai-díjas. A Debreceni Egyetem magánének tanszékének vezetője, doktori értekezését a magyar énekpedagógia történetéből írta, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián védte meg.