Szerelmes csók Hope-tól

Mihez kezdett egy csöppség egy ekkora állattal?

Elsősorban játszottunk vele, bújócskázás közben például remekül el lehetett rejtőzni a hatalmas fülei mögé. Fontos azonban tudni, hogy az elefántok hihetetlenül szelíd jószágok, csak nagyon ritkán okoznak akarattal kárt vagy fájdalmat. A kisöcsém egyik kedvenc szórakozása például az volt, hogy bedugta a fejét Sok – így hívták azt az elefántot – szájába, s amilyen kis kölyök volt, ilyenkor csak deréktól lefelé látszott ki. Édesanyám halálra rémült, amikor meglátta a mutatványt.
Akkor a mifelénk az esetlenség és kártékonyság szimbólumaként ismert „elefánt a porcelánboltban” – fordulat tévhit?

A legteljesebb mértékben. Én ugyan nem találkoztam ezzel a mondással, de higgye el nekem, aki ilyet mond, fogalma sincs az elefántokról.

Hány éves koráig kísérte el élete első elefántja?

Én tizenhat éves voltam, ő olyan nyolcvan körül, amikor meghalt. A korától élhetett volna még, hiszen az elefántok nem ritkán száz év fölötti kort is megérnek, de mielőtt hozzánk került volna, munkaállatként használták, ki tudja, milyen megterhelésben volt része. A teljes falu gyászolta, mindenki ott volt a temetésén, én meg másnap odaálltam az apám elé, s kijelentettem: nem élhetek elefánt nélkül.
Az édesapja pedig, feltételezem, kerített egy másikat…

Dehogy. Ő rettenetesen felmérgelődött, kiabált velem, hogy az elefánt nem tehén vagy ökör, hogy egyiket a másikra cserélgessük, drága is, igényes is, felejtsem el ezt az őrültséget. Én akkor elhallgattam, de megfogadtam magamnak, hogy ha addig élek is, lesz nekem még elefántom. Dolgozni kezdtem, ezzel párhuzamosan tanultam, s harmincéves koromra sikerült megvalósítanom az álmom.

Thaiföldön hogyan lehet elefántot vásárolni? Csak pénzkérdés az egész?

Nagyon leegyszerűsítve igen. A valóságban azonban ennél sokkal bonyolultabb, mivel a gazdák a kiselefántot három-négy éves korában már elválasztják az anyjától, s egy szűk ketrecbe zárva naponta verik, brutális bánásmóddal próbálják minél hamarabb megtörni az akaratát. Elsősorban haszonállatnak nevelik, s igyekeznek minél többet profitálni belőle, mielőtt eladnák. Én olyan állatra találtam rá, amelyet a gazdája már halálra ítélt, és nem költött a gyógyíttatására. Amikor jeleztem neki, ilyen körülmények között is megvenném az elefántot, őrültnek nevezett, hogy egy félholt állatra akarok pénzt pazarolni. Végül kiegyeztünk 1500 dollárban.

Ma ön a világ talán legismertebb elefántvédője, Thaiföldön létrehozta az Elephant Nature Park nevű rezervátumot, ahol hasonlóan mostoha sorsú elefántokkal próbálja megismertetni a szabad és természetes élet érzését. Milyen kritériumok alapján választja ki a megmentendő példányokat?

Nem lehetnek kritériumok ma, amikor mindössze ötezer elefánt él Ázsiában – a száz évvel ezelőtti százezer példánnyal szemben. Igyekszünk annyi állatot magunkhoz venni, amennyit csak tudunk. Ennek érdekében kollégáimmal, állatvédőkkel és állatorvosokkal együtt járjuk az országot, az erdőkitermeléseket, a falvakat, hogy minél több elefánttulajdonossal találkozhassunk. Ha szélsőséges esettel szembesülünk, jelezzük a gazdának a helyzet tarthatatlanságát, s igyekszünk jobb belátásra bírni, illetve rávenni arra, hogy bízza ránk az elefántját. Ha nem, felajánljuk, hogy megvásároljuk az állatot.

Milyen fogadtatásban részesülnek ilyenkor?

Változó, de összességében egyre kedvezőbb a helyzet. A gazda által még munkaképesnek ítélt állat esetében többnyire először elutasítanak. Ha kritikusnak ítéljük az elefánt állapotát, törvénytelenségtől sem riadunk vissza, előfordult, hogy egyszerűen elloptuk az állatot. A gazda a rendőrség kíséretében keresett meg bennünket, ám amikor a rendőrök meglátták, milyen állapotban volt az elefánt, nekünk adtak igazat. Ma kétszáz körüli a parkban élő állatok száma.

Érti egyáltalán a környezete, hogy mit akar ön ezzel a nagy elefántszimpátiával?

Sokáig nem értettek, s ma is vannak ellenérzések, de mostanában egyre kisebb az elefánttulajdonosok ellenállása. A mentalitásváltásban nagy szerepe van annak, hogy most már a thaiföldi illetékesek is maximálisan támogatják a munkánkat, s ez hatásos üzenet minden irányba.

Vélhetően közrejátszottak ebben a különböző nemzetközi kitüntetések, elismerések is. Ön hogyan kezeli ezeket a díjakat, milyen célok érdekében igyekszik hasznosítani őket?

Ezek a díjak nem az enyémek, összesen 98-an vagyunk, akik ennek a célnak élünk. A ránk irányuló figyelem természetesen jó arra, hogy egész tevékenységünket legitimálja, hogy népszerűséget szerezzen parkunknak, hiszen nemcsak az állatok megvásárlása kerül pénzbe, hanem kezelésük,  eltartásuk is. S ebben a tekintetben roppant fontos a ránk irányuló figyelem.

Ön az egyetemen művészettörténetet tanult. Milyen hasznát veszi ezeknek az ismereteknek a munkájában?

Lényegében semmit sem tudok hasznosítani a művészettörténeti ismereteimből, hacsak akkor nem, amikor turistáknak kell mesélnem az országomról. Orvos szerettem volna lenni, de túl kicsi vagyok, abban az időben legalább 160 centi magasnak kellett lennie annak, aki orvosi pályára készült. Ma már nincs ilyen megszorítás, nekem viszont időm nincs a tanulásra.

Mi veszélyezteti ma leginkább az elefántok létét?

Több tényező is van, a kíméletlen dolgoztatás, vagy az állat bőréért, agyaráért zajló vadászat. Amire viszont csak kevesen gondolnak: az idegenforgalom rohamos növekedése újabb veszélyfaktort jelent. A turisták szállítására felszerelt nyereg például több vemhes állat esetében elvetélést vagy halott elefántbébi születését okozta. Az elefántok számára természetellenes mozgások és tevékenységek hihetetlen fizikai és lelki károsodásokat válthatnak ki ezekben a hatalmas állatokban.

Van kedvence a park lakói között, vagy egy „szülőnek” egyformán kell kezelnie minden „gyermekét”?

Valamennyiüket igyekszünk egyformán szeretni, de azért van kedvencem, egy hím, Hope, azaz Remény a neve. Túl fiatal korban fogták túl megerőltető munkára, amibe kis híján belerokkant. Sokáig nagyon agresszív módon viselkedett, bárhogyan is igyekeztem közelíteni hozzá. Többször eldobott az ormányával, egyszer meg úgy fához szorított, hogy több bordám is eltört. De nem adtam fel a reményt, hogy megszerettetem magam Hope-pal. Aztán körülbelül fél év múlva egyszer csak éreztem, hogy az ormányát a vállamra teszi, lassan, óvatosan megölel. Olyan volt, mint egy gátlásos kamasz. Most nagy szerelemben vagyunk, folyamatosan csókolna, ami nála azt jelenti, hogy mindig igyekszik a szájába venni a fejem búbját. Időnként rá kell szólnom, annyira tolakodó, olyankor durcáskodik kicsit, de aztán kezdi elölről.

Jut ideje ilyen körülmények között magánéletre? Van családja?

Klasszikus emberi értelemben véve nincs családom. Én az elefántok megmentésének szenteltem az életem, s tőlük olyan szeretetet kapok, amilyet embertől csak nagyon ritkán volt alkalmam. Ők az én családom, s nem vágyom másra.


Sangduen „Lek” Chailert

Thaiföld északi tartományában, Chiang Maiban született 1962-ben. Művészettörténetet tanult, de életét az ázsiai elefántok megmentésének szentelte. Az Elephant Nature Park nevű rezervátum – ahol ma 200 elefánt él – megalapítója és vezetője. Tevékenységével több televízió – National Geographic, Discovery Channel, Animal Planet, BBC – is riportfilmekben foglalkozott. Érdemei elismeréseként a Ford Alapítvány 2001-ben a Hero of the Planet (A földgolyó hőse) címet adományozta neki, 2003-ban megkapta a Genesis-díjat, 2005-ben pedig Ázsia hőse címmel tüntette ki a Time magazin.