Szép és kedves kutyák

Szemük meleg és alázatos, mint azoké, akik szerettek, vagy akikről legalábbis úgy képzeltük, hogy szerettek bennünket. Tekintetük mégis bizalmatlan, egy pislogás luxusát sem engedélyezik maguknak, úgy lesik, nem torzulnak-e vonásaim a feléjük lendülő lábakat megelőző, jól ismert fintorba. Kétlépésnyi távolságban állnak meg előttem, tagjaikban ott feszül a szökkenés, mellyel egy pillanat alatt menekülésre fordíthatják közeledésüket.

Feléjük lépni nem merek, nehogy megriasszam őket, inkább előkaparom az este maradványait, egy félszeg mosolyt meg néhány keserédes szót, melyeket a kocsmaasztalt körüllengő cigarettafüst közül mentettem ki. Beszélek hozzájuk, noha valószínűleg egy mukkot sem értenek, mégis, elég néhány kedveskedő félmondat, hogy felengedjenek dermedt vigyázkodásukból. Ekkor húzom ki a kezem kabátom zsebéből, és úgy nyújtom feléjük, akár valami friss, langyos eledelt, melyet vonakodva bár, de elfogadnak – hideg csókok a bőrömön, ahogy a kezemhez böknek orrukkal.

Nem telik sokba, rövid szaglászás csupán, és máris a bakancsom előtt toporognak, majd a ruhámba túrnak, keresik és habzsolják a szagom, legalábbis azt, ami a cigarettafüst és a szekrény doha közt belőle megmaradt; oldalukat a lábamhoz nyomják, bundájuk fagyos és csimbókos, egyikük felugrik, az arcomba liheg, majd mellső lábaival a törzsemnek támaszkodva a kabátzsebemben folytatja  a szimatolást.

Később, amikor eltelnek a szagommal, együtt indulunk tovább. Eleinte szorosan ölel körbe farkcsóváló gyűrűjük, aztán, ahogy fogy az utca, úgy ritkul körülöttem a szelíd horda: néhányan máris elmaradoznak, egy darabig még megpróbálnak felzárkózni, aztán végleg ott ragadnak valamelyik járdaszéli fa tövében. Utánuk lesek a vállam fölött, de a többiek rendületlenül sodornak magukkal, nemhogy megállni, de lassítani is képtelenség volna. Így érünk el az utca végére, megfogyatkozva bár, de annál nagyobb összetartásban, és én tudom, ezentúl örökké így lesz, nem létezik már én és ők, csak mi, a falka, de a meggyőződésnek jóformán ideje sincs gyökeret vernie bennem, az addig néma villamossínek felől moraj támad hirtelen, otromba kerekek görgetik maguk előtt a csöndet, sárgán világító kabátok pacázzák a bérházak közé befészkelődött félhomályt, a hajnali műszak ez, az éjjeli váltás vége, a nappali váltás kezdete a műanyag kukákat toló, fáradt szemetesembereknél.

Falkám tagjai fülüket hegyezik, szemük ugyanolyan rezzenéstelen, mint amikor engem vizslattak. Nem telik sokba, míg az első nekiindul, viszsza sem néz, úgy rohan a bűzös kukák és a szutykos munkaruhák felé, és még el sem éri őket jóformán, amikor már követi is a következő. Csoportunk hamarosan egészen szétszéled, csak az utolsó, csak az torpan meg egy pillanatra, mielőtt nekiiramodna: bal mellső lábát a levegőben felejti, mintha fájtatná, de hiába nyújtom ki a kezem, akár a meleg eledelt, ő csak annyi ideig vár ebben a tétova szobrozásban, míg összevillan a tekintetünk, aztán már azon igyekszik, hogy beérje a többieket.

Össze-összeütődnek az izgatottan csóvált farkak, lelkes lihegésük hozzám is elhallszik, nem is beszélve a vonyításukról, mely akkor tör fel belőlük, amikor a munkások beléjük rúgnak vagy oldalba döfik őket seprűjük nyelével, de mégsem tágítanak, nem jönnek vissza többé, az ujjnyi koszrétegtől zöldellő kukák és az eredeti színüket rég elfeledett kezeslábasok elapadhatatlan forrásai a száz meg százféle szagnak, amiért bizony érdemes elviselni néhány napnyi sántikálást vagy egy-egy, az oldalbordák közé fúródó seprűnyelet.

Néhanapján még most is azt hiszem, hogy kutyák jönnek felém a sötétben, amikor éjszakánként egyedül támolygok hazafelé. De csak a képzeletem farag lihegő hordát a kapualjakba szorult sötétségből, hiába nyújtom a kezem, sosem jönnek oda hozzám. Az utcán talál a pirkadat, és csak a közeledő szemeteskukák robaja tud bekergetni a bérházam kapuján. Ilyenkor arcom elé emelem a tenyerem, mélyeket lélegzem. De hiába keresem. Már a saját szagom sem érzem, nemhogy az övéket.

Potozky László