Szemüveget cserélek

Ez jó lesz, rikkantottam.
Hátra volt azonban még a szemvizsgálat, a pontos dioptria belövése és a lencse tökéletesre csiszolása magasztos céljából. Ez az optika azonban olyan új volt, hogy a teljes személyzet láthatóan még csak vagy két napja dolgozott benne, gyakran össze is keverték a lencsét a kontaktlencsével, szóval elég elveszetten kóvályogtak a kivilágított teremben. Nem is beszélve az optometristáról – ez az optometrista pont olyan, mint egy szemész, csak éppen nem tanult tovább. Szóval bárki lehet az, egy egészen kevés fizikatudással s egy gyorstalpalóval. (Persze, ez nem biztos, lehet, hogy vannak képzett emberek is köztük, igazán semmi bajom velük, különösen az erős és nagydarab alakokkal, akik a kaszt nevében leverik orromról a szemüveget, mitugaccköcsög felkiáltással.)
Szóval bementünk egy sötét kamrába ezzel a hamvas leányzóval, akinek a melle egy nagyon orvosinak ható fehér köpenynek feszült, s asszonyom szorongva intett búcsút az ajtóból. Benn a csaj mindenféle furcsa dolgot művelt, s igen gyakran elbizonytalanodott, pedig isten bizony, minden segítséget igyekeztem megadni. Igyekeztem együttműködni, de amikor már ötödikszer sem tudtam megmondani, hogy „ezzel látok-e jobban vagy ezzel”, találomra ráböktem az egyikre, s mondtam, hogy ezzel, közben bájosan mosolyogtam, hunyorítottam is neki, ahogy kell ilyenkor.
A nő felírt holmi adatokat egy lapra, s azzal vége is volt a vizsgálatnak: mondták azonban, hogy ez olyan hely, ahol a szemüvegem egy órán belül elkészül, tehát várjak. Vártam, gyanútlanul. És tényleg elkészült egy óra alatt, kifizettük érte a tenger pénzt, s feltettem nagy bölcsen.
Ám alighogy elindultam vele a tükör felé, a pláza megfordult velem, oldalt asszonyom képe elmosódott, s összehulltam, mint egy rongy. Mondom, miután feltápászkodom, hogy álljon meg a menet, itten valami nem jó, mert né, hogy szédülök a francos szemüveggel. Odajön két némber, s elkezd győzködni, hogy csak megszokás kérdése az egész, pár nap, s jó lesz, ezzel mindenki így van az elején, satöbbi. Mondom, hogy jó, jó, de mindenki haza tud azért menni, még ha kicsit imbolyogva is, én viszont íme, lépni se nagyon bírok. Hogy hát dehogynem, no, jöjjön csak felém az úr egy képzeletbeli egyenes vonalon, elindultam, s tettem is olyan kacskaringót, hogy odahívták a rangidős főnököt ijedtükben. Ő már vagy három napja dolgozott, tapasztalata mint az óceán. Nekiállt magyarázni, hogy így meg úgy, s főleg a megszokás, csak lassan, fokozatosan, mindennap egy kicsit, egy hónap, s jó is lesz.
Mondom, hölgyem, ez nem protézis, már ne is haragudjon, vizsgáljuk csak meg, hogy mi van vele. Nagy kelletlenül elveszi, ugye, már fizettem, mostantól csak veszteség a cégnek, hogy velem foglalkozik, kicsit megnézi, nagyvonalúan állít az orrnyergen, s visszaadja, hogy most már biztos jó. Újabb hullámzás, majd’ lehányom az asztalt, egy vodkával egészen élvezhető lenne a fíling.
Akkor látom meg az adatlapomon, hogy nini, hiszen az én szemem mínuszos, ez a szemüveg meg pluszos, hát hogy is van ez. S az, hogy régebb egy dioptria volt, most meg három, szintén nincs rendben. A főnökasszony ingerülten elmagyarázza, hogy a mínusz meg a plusz ugyanaz, s különben is, meg kell szokni, uram, itt nincs más megoldás, viselje egészséggel, viszontlátásra.
Asszonyom hazatámogatott, s elkezdtem a megszokást. Feltettem a szemüveget, s lekaptam. Feltettem, behunytam a szemem, hohó, szuper, kinyitottam, lekaptam. Feltettem, összpontosítottam, asszony három példányban, egek, lekaptam. Feltettem, hányinger, legyűrés, koncentrálás, erő, férfiasság, keménység, még egy kicsit, még egy kicsit, lekaptam. Na, itt már taposásközeli állapotba kerültem, úgyhogy nyugovóra tértünk, forgott velem az álmom.
Másnap elölről kezdtük a megszokást – a vicces az volt, hogy közben dolgozni kellett menni, intézni a városban, és én igen mulatságos látványt nyújtottam: kicsi ember értelmiségi borostával délelőtt tizenegykor tántorog a körúton, hát nem könnyű a magánszféra legalján levő emberek sorsa, az biztos, csóválták fejüket a honfitársak.
Egy hétnyi megszokás után úgy döntöttem, hogy ezt nem lehet megszokni, és elmentünk egy rendelőbe, ahol… és most lehetne azt írni, hogy egy orvos rendbe tett mindent, de az optometristák céhének védelmében el kell mondanom, hogy egy másik optometrista mínuszizálta a pluszt, és normalizálta a dioptriát, s bizony, úgy láttam megint, mint előző szemüvegemmel újkorában. Hogy mi a tanulság? Tessék letenni az újságot, céget alapítani, a jövedelmekből világ körüli útra utazni, s csak szállodaneveket olvasgatni: akkor nem kell majd szemüveg.