Az állami nacionalizmus kezdete

Munka után néztem, nem akartam szüleim nyakán élősködni. A munkaközvetítőnél már hajnalban állt a sor. Több jelentkező egyetemi végzettséggel rendelkezett, de csak egy-két segédmunkásra volt szükség. Egy papírraktárban hatvan és százharminc kiló közti papírkötegeket kellett ki- és behordani. Egyetlen napig bírtam. 1959 januárjában évfolyamtársaim említették, azt akarják beadni nekik, hogy milyen jó lesz, ha a Bolyai egyesül a román egyetemmel. Ekkor döbbentem rá arra, miért távolítottak el bennünket, volt politikai elítélteket még szeptemberben. Az úgynevezett egyesítés előkészítésekor ki akarták iktatni az efféle „megbízhatatlan”, sőt „veszélyes elemek” hangoskodásának, tiltakozásának még az esélyét is.

Január 24-én elszorult torokkal láttam, amint Havasalföld és Moldva egyesülésének századik évfordulóján, a Főtéren ünneplők egy része, zászlólengetés közepette, megmászta Mátyás király lovas szobrát. Ez volt az egyetemegyesítéssel meg más változtatásokkal együtt a később sovinizmusba csapó állami nacionalizmus kezdete. Február elején nagy nehezen munkához jutottam a kötöttárugyárban, de március elején behívtak munkaszolgálatra. Amint akkoriban mondtuk: dombelhárítónak. Kilenc hónapig lapátoltuk a földet, az iszapot, mikor mi volt, amíg a fagy meg nem akadályozta a munkát.

Hazatérve egyik sorstársammal az immár „egyesített” egyetem rektorához mentünk, és arra kértük, vegyen vissza. A rektor elvtárs, aki nem volt más, mint Daicovici, a román nép erdélyi kialakulása mítoszának fő-fő továbbfejlesztője, felugrott székéből és öklével verve az asztalt üvöltötte: ilyen banditákra nincs szüksége, neki az egyetemi ifjúság tisztaságán kell őrködnie. Dolgoztam tovább a kötöttárugyárban, egyre-másra írtam a kérvényeket az egyetemnek, a tanügyminisztériumnak. Mindet elutasították. A minisztérium válasza szerint „az ön ügyére nem térünk viszsza”, magyarán, nem foglalkozunk vele.

Péterfi István, az egyetem magyar rektorhelyettese azzal biztatott, hogy ismételjem meg kérésemet, a rektor csak egy személy, az egyetem szenátusa dönt. De a rektor szava számított, és ő mindig elutasított. 1962 őszén fölvettek a nyomdába. Gépszedő lettem. Csodálkoztam is fölöttébb. Egykori játék gumibetűkészlet – a vádirat szerint „kézi nyomda” – tulajdonosaként nyomdász lehetek?

Írni kezdtem, majd spanyolul, portugálul tanultam, elbeszéléseket, verseket, népmeséket fordítottam. De továbbra is szerettem volna egyetemi tanulmányaimat folytatni. 1966-ban, legnagyobb meglepetésemre és persze örömömre, legújabb kérvényemre a tanügyminisztérium válasza szerint visszavesznek, ha újból felvételizem. Hanyatt-homlok rohantam a Földrajz Kar titkárságára. A főtitkár, ugyanaz, aki nyolc évvel korábban az „elbocsátó szép üzenetet” írta, azt mondta, nem sokkal azelőtt szóbeli értesítést kaptak a tanügyminisztériumtól. Eszerint harminc hely van, ebből – numerus claususként –, az eredményektől függetlenül, huszonöt a románok, három a magyarok, egy a szászok és egy a zsidók részére.

Mint mondta, ha tízszer jobban tudom az anyagot, mint a tanárok együttvéve, akkor sem vesznek föl. 1968-ban Ceauşescu, valószínűleg pillanatnyi elmezavarában, méltóztatott megengedni, hogy minden eltávolított egyetemistát visszavegyenek. De ezt nem verték nagydobra, így csak két évvel később tudtam meg. Visszavételemnek ekkor az volt az akadálya, hogy a tanulmányi idő négyről öt évre nőtt, látogatás nélkül pedig csak úgy folytathattam volna, ha a nappali tagozaton elvégzem a harmadévet. Ezt viszont nem tehettem meg, feleségem, két gyermekem volt.

Ekkor írásaim, főleg fordításaim, rendszeresen napvilágot láttak, lemondtam hát az oklevél megszerzéséről. És 1991-ben gépszedőként nyugdíjaztak. A fordítások mellett vagy előtt, az 1970-es évektől mindinkább érdekelt a történelem, főleg a helytörténet. Közölni e téren nem lehetett, valamennyi kísérletem sikertelen maradt. 1990 után megváltozott a helyzet. Amikor két társszerzővel első ilyen kötetünk (Kőbe írt Kolozsvár, 1996) napvilágot látott, majd az első sajátom (Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár, 2004), többen is megjegyezték: jó, hogy eltávolítottak az egyetemről, ellenkező esetben ezek a kötetek nem születtek volna meg. De a két egyetemi évnek is nagy hasznát vettem. Földrajzi, földtani, növény- és állattani ismereteim mondhatni naponta segítségemre voltak és vannak munkámban.

Béketárgyalások, egyesítés

Kiegészítésként mellékelem Kolozsvár. Helynév- és településtörténeti adattár című kötetemnek a Bolyaira vonatkozó szócikkét.
Bolyai Egyetem. Hivatalos nevén Bolyai Tudományegyetem. 1944 októberében, a magyar hatóságoknak az arcvonal közeledésekor kiadott kiürítési rendelete ellenére, a Ferenc József Tudományegyetem, Kolozsvári Magyar Tudományegyetem néven a helyén maradt. A Maniu-gárdáknak és a román hadseregnek a magyar lakosság ellen elkövetett vérengzései, a visszatérő román közigazgatás magyarellenes megnyilvánulásai a szovjet hadvezetést a román közigazgatás és hadsereg 1944. november 12-én Észak-Erdélyből való kiutasítására késztette.

Visszatérésük feltétele demokratikus kormány alakítása volt, amelyik biztosítja a magyar kisebbség jogait is. Az 1945. március 6-án megalakult Groza-kormány ezek teljesítését vállalta. A magyarság igényei között a kolozsvári magyar egyetem is szerepelt. Hogy a párizsi béketárgyalásokon Észak-Erdély Romániához való csatolása minden szempontból biztosítva legyen, a román kormány 1945. június 1-i hatállyal, törvényerejű rendelettel létrehozta a Bolyait. Ezzel egyidejűleg az addig folyamatosan működő Kolozsvári Magyar Tudományegyetemen megszűnt a tanítás. Miskolczy Dezső rektor tartott egyetemzáró beszédet.

Az új egyetem megkapta a Sétatér melletti, egykori De Gerando Leánygimnázium épületét, a Király utcai Toldalagi–Korda-palotát (amely akkor még Bánffy Miklós tulajdona volt, s amelyben a magyar nyelv és irodalomtörténeti, az esztétika, valamint a néprajz tanszék működött), a Linczeg utcai Lélektani Intézetet (ebben a lélektan és pedagógia tanszék kapott helyet), s nemsokára a Jog- és Közgazdasági Karnak otthont adó, a Bástya és Bartha Miklós utca sarkán álló épületet (az egykori Kereskedelmi Akadémia épületét). 1948-ban, az iskolák államosításakor, a Király és a Linczeg utcai épület helyett a Bolyai Tudományegyetem használatába került az államosított Marianum Római Katolikus Leánygimnázium épülete. Az 1947. évi párizsi béketárgyalások előtt a kommunista párt vezetősége is helyénvalónak tartotta az egyetem alapítását, de ezt sohasem tekintette véglegesnek.

Miután 1958 júliusában a szovjet csapatokat kivonták Romániából, a párt egyre sovénebb vezetői elérkezettnek látták az időt, hogy hozzálássanak évek óta melengetett álmuk megvalósításához, a magyar oktatási hálózat, s ennek keretében a Bolyai Tudományegyetem felszámolásához. Kellő „előkészítés” után – 1958 szeptemberében a volt politikai fogoly diákoknak a Bolyairól való eltávolítása, több idős tanár nyugdíjazása, a két kolozsvári egyetem „egyesülése” mellett, a „testvériség”, a „közös építés” jelszavaival érvelő számos sajtócikk, nyilatkozat, a Bolyai nem egy tanárának, diákjának „nacionalizmus”, „ellenforradalmi lázítás” vádjával való bebörtönzése –, 1959 februárjában–márciusában Nicolae Ceauşescu és Ion Iliescu irányításával és személyes részvételével tanszemélyzeti és diákgyűléseket tartottak a két egyetem egyesítése mellett.

Ennek keretében a Bolyait a „szeparatizmus fellegvárának”, a „magyar nacionalizmus veszélyes tűzfészkének” minősítették, egyetemi oktatókat és magyar diákokat vettek rá arra, hogy kérjék a két egyetem rendkívüli „előnyökkel” járó „egyesítését”. Az ellenzőket, Nagy István írót, Szabédi László és Csendes Zoltán egyetemi tanárt N. Ceauşescu hevesen bírálta, durván elhallgattatta, majd fenyegetőzésével beszédüket nyilvánosan visszavonatta. Az eljárás miatti tiltakozásul a két tanár öngyilkos lett.

Az ígéretek ellenére, az egyesítés után a magyar nyelvű oktatást fokozatosan felszámolták. Annyira, hogy 1989-ben, a politikai fordulat évében a magyar nyelv  és irodalom tanszéken kívül alig néhány kis létszámú csoportnak volt lehetősége egy-két tantárgyat magyarul tanulni. Az 1990-ben alakult Bolyai Társaság által összefogott társadalmi mozgalom indult a Bolyai Tudományegyetem újraindítására. Ugyanabban az évben, az első választási kampány idején a Bolyai Társaság küldöttsége fölkereste az elnökjelölt Ion Iliescut. A politikus, akár 1959-ben, arra hivatkozva, hogy az egyetem diákjai „nacionalisták” voltak, 1956-ban a magyarországi „ellenforradalmat” támogatták, hallani sem akart kérésükről. A magyarság igényét azóta is mindegyik román kormány elutasította vagy vakvágányra terelte. Ma még az is csupán igény, hogy a magyar állami támogatással létrehozott Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem román állami támogatáshoz jusson.

Szerző: Asztalos Lajos, az írás Az én egyetemem című esszépályázat nyertes alkotása