Személyes élmények a Bolyai Tudományegyetem felszámolásáról (1.)

Röpcédulák, álszekusok

Néhány tizenöt-tizenhét éves kolozsvári középiskolás – köztük jómagam – úgy vélte, tenni kellene valamit a sok elhurcolás, sőt a rendszer ellen. A meglehetősen rendszerellenes közhangulat, a második világháborús ellenállási, majd partizánfilmek mind erre serkentettek. Hozzáláttunk. Röpcédulát akartunk nyomtatni. Ehhez írógépet szerezni. Megtudtuk, hogy egy család be nem jelentett írógépet rejteget – minthogy a zsarnokságokban igen veszélyes fegyver a betű, az írógépeket be kellett jelenteni, hogy a rendőrség nyilvántartásba vegye. Néhányunk apja kalapját nyomta a fejébe, egyikünk meg bajuszt ragasztott, és kiadtuk magunkat szekusnak. Házkutatást akartunk tartani az illető családnál. De rájöttek, hogy zöldfülűek vagyunk, s az írógép számunkra elúszott.

Volt két játék gumibetűkészletem, a földrajzórán rajzolt térképekre ezek betűivel nyomtam az országok, városok nevét. Ezzel kétezer röpcét nyomtunk. Szövege ez volt: „Emberek, harcoljatok a vörös kutyák rémuralma ellen! Elhurcolják fiaitokat, szétrombolják családi életeteket.” Demokratákhoz illőn a hátlapjára ugyanez románul is felkerült, már amennyire román nyelvismeretünkből futotta. Május 1-jére virradóra a csendes Dónát negyedben szórtuk el. Azután glicerint és salétromsavat akartunk szerezni – szerencsére nem sikerült –, hogy a vegytanban tanultak alapján előállított nitroglicerinnel fölrobbantsuk a várost árammal ellátó egeresi nagyfeszültségű vezeték tartóoszlopát.

Vasutasiskolába járó társunk ötletére éjszaka a város határában ki akartuk lazítani a vasúti sínek csavarjait, hogy a Szovjetunióba tartó szállítmány kisiklodjék. És így tovább. 1952. augusztus végén buktunk le, amikor egyik társunk ismét ki akarta nyomni a röpcédulákat. Három és nyolc év közötti börtönre ítéltek. Ki a Duna-csatornához, ki Nagyenyedre került, bennünket, tizennyolc éven aluliakat Szamosújvárra vittek. Úgynevezett nevelő börtönbe. Ahol több életfogytiglanra, huszonöt évre ítélt személy, számtalan vasgárdista raboskodott. A lányok egy regáti női börtönbe kerültek.

A Sztálin halála utáni „ereszdmeg”-nek köszönhetően két év múltán mindannyian kiszabadultunk. A hatóság sajnálkozott a történtekért, de megígérték, amennyiben jól viselkedünk, és sehol sem tüntetjük föl elítéltségünket, akár miniszter is lehet belőlünk. Érettségi után, arra gondolva, hogy „politikai múltam” nem akadálya az orvosi pályának, a marosvásárhelyi orvosira felvételiztem. A kitöltendő kérdőív kérdésére, volt-e elítélve, becsületesen igennel feleltem. „Természetesen” nem vettek föl. Jó félévi készruhagyári munka után – szüleimet akartam segíteni – újra felvételiztem. Ezúttal a helybeli Bolyai Tudományegyetem Földrajz–Földtan Karára. Úgy látszik, nem voltam éppen tökfej, mert noha a kérvénybe itt is beírtam „múltamat”, a tíz helyre felvételiző száznegyven jelentkező közül elsőnek jutottam be. Az előzetes bejelentés ellenére azonban természetrajz–földrajz szak indult. Nem baj, gondoltam, fő, hogy a földrajz benne van.

Úgy tűnt, életem rendeződött, szüleim megnyugvására is, rendes kerékvágásba zökkent. Első előadásunk politikai gazdaságtan volt. Tankönyv nincs, kezdte a tanár. Mindent le kellett jegyeznünk. Ez nemigen ment, túl gyorsan beszélt. A növényalaktan kivételével a többi tantárgyból sem volt könyvünk. Jegyeztünk hát szorgalmasan mindent, amit csak lehetett. Előfordult, hogy el kellett kérnünk egymás füzetét, hogy ellenőrizzük, nem maradt-e ki valami. Megtartották a gólyabált, ezen majdnem mindannyian részt vettünk.

Lassan-lassan kezdett összemelegedni az évfolyam. A vidéki fiúk együtt voltak az egyetem és a Farkas utca sarkán álló Józsa Béla Diákotthonban, az egykori jezsuita, majd kegyesrendi Nemesek konviktusában, a nem kolozsvári lányok a Marianum hátsó szárnyában, a katolikus leánygimnázium egykori bennlakásában lányok számára létrehozott Ocskó Teréz Diákotthonban. Így könnyebben összebarátkoztak, mint a kinnlakó kolozsváriak. A város közelében levő Bükkben, a Gorbó-patak forrásvidékén, az Árpád-csúcs alatt tartott terepgyakorlatok, a növény-, állat- és vegytan laboratóriumi gyakorlatok – ahol sokat tréfálkoztunk, élcelődtünk egymással – jó alkalmak voltak a közvetlenebb kapcsolatok kialakítására.

Katonai kiképzés és földrajz-terepgyakorlat

Alig kezdődött el a tanév, Budapesten kitört a forradalom. Eleinte én voltam az évfolyam hangadója, de apám intésére hallgatva – „nem volt elég két év?, most húszéves vagy, ha bezárnak, meg se látod többé a napvilágot” – nem szájaltam. Tanáraimnak, évfolyamtársaimnak köszönhetően megúsztam. Tanulmányi eredményeim alapján ösztöndíjat kaptam, ami ha szerényen, de hozzájárult a családi költségvetéshez. Heti negyvenkét óránk volt. A szaktantárgyakon kívül – növényalaktan, gerinctelenállat-rendszertan, vegytan, általános földtan, ásvány- és kőzettan, térkép- és földméréstan, őslénytan (állat- és növénytan) – politikai gazdaságtant, oroszt, franciát, románt tanultunk.

Az orosz kötelező volt. Emellé, addigi ismereteimet bővítendő, a franciát választottam. Románból nem irodalmat, hanem növény-, állat-, földtan stb. szaknyelvet tanultunk. Ebből nem kellett vizsgázni. Az első félév után oroszból is volt vizsga. A magyar forradalom leverése utáni oroszellenes hangulatban ímmel-ámmal feleltem. Mire a tanár így szólt: „Asztalos elvtárs, maga tud, de nem akar tudni oroszul.” Szavaira megszégyelltem magam. Igaza volt. Szigorú középiskolai tanáromnak köszönhetően jól ismertem a nyelvtant, viszonylag jól tudtam oroszul, de a forradalom vérbefojtása után kinek volt kedve? Év végén oroszból már csak kollokvium volt, nyilván a magyarországi forradalom hatására.

A fiúknak hetenként egyszer katonai kiképzést tartottak. Délelőtt hat óra elmélet – mindenkinek saját füzete volt, de ezt nem lehetett hazavinni, óra után a tanárnak kellett adni –, délután négy óra gyakorlat – fegyverismeret, tájékozódás térképen, terepen stb. Mindez románul. Tartalékos gyalogsági hadnagynak képeztek ki. Év végén ebből is vizsgázni kellett. Tiszt tanárunk azzal ijesztgetett, hogy aki megbukik, ismételnie kell az évet. Nyáron egy hónap katonaság egészítette ki az elméletet, mindennel, ami ezzel jár – céllövészet minden kézifegyverrel, éjjeli gyakorlat, kézigránátvetés, harckocsi támogatásával roham, gázálarccal gázkamrában tartózkodás, utánzott gáztámadás közben terepfutás gázálarccal stb. 1957 augusztusában, a nyári szünidő második hónapjában Nagyváradon, a Rulikovsky-temető melletti laktanyában szállásoltak el, a szomszédos mezőn, lőtéren gyakorlatoztunk.

A tartalékos tiszti kiképzés három évig tartott. Nekünk, a négy évet tanulóknak az első három évben elmélet, az első év után egy hónap, harmadév után másfél hónap gyakorlati kiképzés. Az öt évet tanulóknak ugyanez a másodévtől, a hat évet tanuló orvostanhallgatóknak harmadévtől. Helyi légvédelmet is tanultunk. Persze románul. Védekezés, elhárítás bombázás esetén, vegyi támadás, atomtámadás esetén stb.

Év végén ebből is vizsgáztunk. Katonai kiképzés előtt, júliusban, a nyári szünidő első hónapjában növény-, állattan- és földrajz-terepgyakorlaton vettünk részt a Gyalui-havasokban. 1957 őszétől következett a másodév. Rétegtant, földalaktant, időjárás- és éghajlattant, életföldrajzot, hidrológiát, növényrendszertant, gerinces állat-rendszertant, bonc- és élettant tanultunk. Az orosz és a katonaság kimaradt. Valószínűleg a magyar forradalom hatására. Idegen nyelvként ezúttal a németet választottam. Úgy véltem, a franciát már megalapoztam. De balszerencsém volt, félévkor a tanárnő szülési szabadságra ment. Ettől az évtől az osztályozás a szovjet ötös rendszerről visszatért a francia mintájú tízes rendszerre.

Szovjet kivonulás, egyetemi kiiktatás

Így érkezett el 1958 nyara. A vizsgák után, június végén a Keleti-Kárpátokba utaztunk újabb terepgyakorlatra. Közben meglepetésszerűen júliusban kivonták a szovjet csapatokat az országból. Azt a kevés, jelképeset, ami a Titóval való, 1955-ben bekövetkezett kibékülés után maradt. A szovjet vezetés a magyar forradalom vérbefojtása, az ezt követő széles körű nemzetközi bírálat után meg akarta mutatni a világnak, hogy nemcsak be-, de kivonulni is tud. Csehszlovákia hű szövetséges, Magyarországot több mint százezer állig fölfegyverzett szovjet katona szállta meg, Jugoszláviával 1955 óta nagyban erősödött a testvériség, az országot délről Bulgária, a sírig hű szövetséges, keletről a Fekete-tenger és a Szovjetunió, északról ugyancsak a Szovjetunió határolja. Romániát tehát a legcsekélyebb imperialista beszivárgás veszélye sem fenyegeti, innét minden további nélkül ki lehet vonulni, és kedvező képet kialakítani a Szovjetunióról.

Megtörtént a kivonulás. A pártvezetés elérkezettnek látta az időt bizonyos, már kitervelt változtatásokra. A Gyilkos-tónál voltunk terepgyakorlaton, amikor évfolyamunk IMSZ-titkára (Ifjú Munkás Szövetség) néhány társunknak bizalmasan, nehogy tudomásomra jusson, elmondta, amit egyik tanárunktól hallott: „Asztalos nem is sejti, mi vár rá”. Ezt csak évek múlva tudtam meg. Augusztus gyorsan eltelt, egyik barátommal több mint kéthetes kerékpár-kirándulást rendeztünk (Kolozsvár–Gyulafehérvár–Nagyszeben–Brassó–Bukarest–Brassó– Tusnádfürdő–innét gyalog Szent Anna-tó–Torjai-büdösbarlang, majd vissza Tusnádra–Maroshévíz – Marosvásárhely–Kolozsvár). Eljött szeptember. Jó két héttel a tanév, számomra a harmadév kezdete előtt, szeptember 11-én, az egyetem Természetrajz–Földrajz Kara részéről, levél jött címemre.

Szövege: „Asztalos Lajosnak, / helyben. / Értesítjük, hogy az 1003/1957 sz. miniszteri határozat értelmében karunk hallgatói sorából kiiktattuk. / Kolozsvár, 1958. szeptember 10. / (aláírás) Dékán, Kari Főtitkár. (Pecsét)”. Számomra mintha összeomlott volna a világ. Vége. Oda minden diákreményem. Huszonkét éves fejjel sokkal súlyosabb csapásnak éreztem ezt, mint a hat évvel korábbit, amikor a szekus elvtársak az utcán várakozó kocsijuk felé kísértek.

„Természetesen” tudtam, „veszélyes elem” vagyok, “politikai múltam” az ok. Csak azt nem értettem, miért pont most? Miért? Mi történt? Most jöttek rá, hogy be voltam zárva? Nem lehet, hiszen nem árultam zsákbamacskát. Minden ott volt a személyi lapomon. Másnap a kari titkárságra mentem.  A főtitkár és a titkárnő úgy nézett rám, mint sírból kilépő kísértetre. Kérdésemre, hogy mi történt, miért, nem tudtak felelni. Napok múlva tudtam meg, hogy valamennyi, velem bezárt társamat eltávolították az egyetemről, a műegyetemről, a gazdasági akadémiáról.

Szerző: Asztalos Lajos, Az írás Az én egyetemem című esszépályázat nyertes alkotása

Folytatás a jövő heti Szempontban