Szekusblog és emberiesség

A romániai magyar írók ügynökügyeivel (Írók ügynökügyeire derült fény, Krónika, november 28.) kapcsolatos mondanivalómat két történet felelevenítésével kezdem. A tudomásom szerinti egyetlen romániai-erdélyi magyar szamizdat, az Ellenpontok felszámolása után kézenfogva felkeresett ügyvédi irodámban egy házaspár azzal, hogy válni szeretnének. Néhány nap múlva, a válókereset benyújtása után a felperes feleség a következőket mondta: láttam, hogy az ügyvéd úr nagy szemeket meresztett, mivel kézenfogva jöttünk válni. Azért kell elválnom, mert férjemet, Molnár János református lelkészt az Ellenpontok szerkesztésében való részvételéért Papp László püspök megfosztotta palástjától. (Ugyanarról a kollaboráns püspökről van szó, aki a Tőkés László elleni kilakoltatási pert kezdeményezte 1989 tavaszán.) Férjemet azzal fenyegette a Szekuritáte, hogy ha nem hagyja abba szamizdatos tevékenységét, akkor kapunk egy tízkilós húscsomagot (ez volt gyerekük testsúlya...). A tanárnő feleségnek pedig azt mondták, ha nem válik el, kirúgják a tanügyből, s ez esetben semmilyen jövedelmük sem lett volna. Végülis kitelepedtek Magyarországra.

Az általam áttanulmányozhatott szekus megfigyelési dossziém csak az 1972 és 1986 közötti időszakot öleli fel – tehát amikor 1989-ben Tőkés Lászlót képviseltem a temesvári felkeléshez vezető kilakoltatási perben, állítólag nem álltam megfigyelés alatt. Erre azért hívom fel a figyelmet, mivel környezetemben elsősorban nem magyar irodalmárok forgolódtak – akiknek akár utólagos lejáratásához bizonyos ultranacionalista román körök érdeke fűződhet –, hanem olyan emberek, akik a román hatalomnak jelenleg is politikai szolgálatot tehetnek. Szekus dossziémban található egy ügynöki jelentés, miszerint a gyűléseken újabban nagyon elvszerű hozzászólásaim vannak. Ha csak annyit tudnék, hogy az illető besúgott, akkor Könczei Csilla stílusában blogbejegyzésben ki kellene pécézzem néhai ügyvéd kollégámat, és családja kétségbeesetten olvashatná, milyen hitvány apjuk volt. A Ceauşescu-korszak második felében három politikai perben láttam el ügyvédi képviseletet, tehát közvetlenül tapasztaltam, mire is volt képes a Szekuritáte azért, hogy megtörje, megalázza, emberi méltóságától megfossza a politikai ellenállókat. Ezenkívül a tíz kivégzéssel és 47, átlag 17 éves börtönbüntetéssel járó Szoboszlai-per anyagát is megismertem, a túlélőkkel elbeszélgettem. Ezek alapján meggyőződéssel vallhatom azt, hogy volt politikai elítéltet – ha történetesen megtörték és besúgásra kényszeríttették – csak olyan embernek van joga megbélyegezni, aki hasonló körülmények között ellenállt. De azt is tudni kell, hogy mit jelentett, ártott-e vele a besúgottnak, hiszen például az elvszerű hozzászólás ismertetése aligha árthatott valakinek – legfeljebb magának a besúgónak, akiről a tartótiszt megállapította, hogy hasznavehetetlen.

A nacionálkommunista román hatalomnak volt még egy igen perfid húzása. 1964-ben elkezdték a különutasnak számító politikájukat, kijelentvén, hogy a szovjet–kínai vitában semlegesek. Küldöttséget menesztettek az Egyesült Államokba és politikai-gazdasági támogatásért folyamodtak. Az USA mindezt a politikai foglyok szabadon bocsátásától tette függővé. A bukaresti Államtanács azonban nem egyetlen kegyelmi rendelettel engedte szabadon a politikai foglyokat, hanem ahogy ez mostanra kiderült, hónapokon át szotyogtatta a kegyelmi rendeleteket. Ezt a helyzetet sok esetben arra használták fel, hogy megzsarolják a politikai foglyokat, mondván, csak akkor engedik őket szabadon, ha vállalják, hogy besúgók lesznek. Legkevesebb hétévi borzasztó börtön után nem lehet csodálkozni azon, hogy egyesek aláírtak – de ez még nem bizonyítja azt, hogy szabadlábra kerülve ártottak valakinek, ehhez meg kell ismerni a jelentéseket!

Huszonkét évvel a fordulat után a szekuritátés tartótiszteket kellene előállítani, nagy nyugdíjuktól megfosztani őket, és feltétlen el kellene kerülni azt, hogy ehelyett a börtönviselt, megzsarolt, megalázott, időközben elhunyt, tehát védekezni képtelen, volt politikai elítéltek becsületébe gázoljunk. Erre még a szeretett apa emlékének ápolása sem jogosít fel senkit!

Kincses Előd

A szerző marosvásárhelyi ügyvéd