Szekrényes László: „a szó és a mozdulat ereje együtt hat igazán”

– Fel tudja idézni, hogy kezdődött? Mikor körvonalazódott először, hogy színész szeretne lenni?

– Az első középiskolás évben, IX. osztályban. Az iskolánkban minden évben rendeztek szavalóversenyt, jelentkeztem, de nem verssel, hanem prózával. Karinthynak egy humoreszkjét mondtam, A világ legbutább kisfiúját. Harmadik díjat nyertem a versenyen, de a zsűri nagyon értékelte a választást, s ha jól emlékszem, már akkor mondták, hogy ne seperjem félre a színészpálya lehetőségét.

Matematika-informatika osztályba jártam ugyanis, az is nagyon érdekelt, de ezután a siker után elkezdtem járni a Csatlós Lóránt vezette Fintorgó csoportba, majd pedig az úgynevezett színitanodába, ahol Csatlós mellett Tóth Tünde és Dimény Levente színészek is foglalkoztak velünk. A középiskola befejezése után elmentem felvételizni Vásárhelyre, ahová abban az évben nemcsak sokan, de sok nagyon tehetséges is jelentkezett. Az első rostán átestem, a másodikon kiestem. Egy évet végeztem Váradon az automatizálás és informatika szakon, majd ismét felvételiztem, ezúttal Kolozsváron.

– Matematika-informatika osztály, informatika szak az egyetemen – nem volt olyan érzése, hogy beadja a derekát, és enged a divatszakma csábításának?

– Természetesen szerettem az informatikát is, de közben tovább jártam az amatőr csapatba, Tóth Tünde készített fel, és ő tanácsolta, hogy próbáljam meg Kolozsváron. Ott a körülmények gyengébbek voltak, de a tanárok nagyon erősek, és a színházban is érdekes előadásokat láthattunk. Osztályvezető tanárunk Salat Lehel volt, de első éven tanított Bogdán Zsolt,  László Gerő és Albert Júlia is. László Gerőnek mi voltunk az utolsó évfolyama, az első év utáni nyáron halt meg.

– A diploma megszerzése után milyen szempont vagy szempontok vezették Szentgyörgyre?

– Hárman voltunk fiúk az évfolyamon, és szerettünk volna együtt maradni, mert jó kis csapattá kovácsolódtunk. Szóba került Nagyvárad és Gyergyószentmiklós is, de végül a Háromszék Táncegyüttes ajánlatát fogadtuk el, ők ugyanis nyitni szerettek volna a mozgásszínház felé. A közönség elsőre néptáncra számított, bevallom, mi is, egy kicsit meg is lepődtünk. Ezért akartuk a névváltoztatást, és lettünk M Studio. Egy-két év után aztán felmerült, hogy a várható leépítések miatt megszüntetnének minket, illetve hát a stúdiót, így kerültünk át a Tamási Áron Színházhoz két éve.

– Ne haragudjon a kérdésért: a színháznak több pénze van?

– Nem, a város tud jobban gazdálkodni velünk, a megyének, ahová a Háromszék Táncegyüttes tartozik, sokkal több a különböző kiadása.

– És mennyire szokták meg a szövegnélküliséget, illetve a kevés szót? A főiskolán felkészültek ilyen mennyiségű mozgásra?

– Nem nagyon. Elég kevés volt a mozgásképzés, tulajdonképpen velünk  kezdődött. És őszintén szólva mostanában már kezd hiányozni a szöveg. Mert végeredményben a szó és a mozdulat ereje együtt hat igazán. Évente, kétévente van csak szöveges előadásunk, igaz, van kizárólag a mozgásra épülő is. A nagyváradi Interetnikai Fesztiválon bemutatott Franz Kafka-feldolgozás, A per szerencsésen ötvözi a szöveget és a mozgást, de a Shakespeare-előadásaink majdnem kizárólag mozgásszínháziak, vagyis a Romeo és Júlia, a Hamlet és a legutóbbi, az Uray Péter-rendezte Szentivánéji álom, az Othellóban viszont szöveg is volt.

– Mondhatni az erdélyi közönség egésze inkább a hagyományos színjátszást várja el a teátrumtól, feltehetőleg a szentgyörgyiek is. Hogy fogadták az előadásaikat és a színházhoz való átkerülés után mennyire nyitott egymás felé a két társulat?

– Szentgyörgyön kifejezetten nem szerették a Hamletet, előfordult, hogy nézőhiány miatt elmaradtak az előadásaink. Fesztiválokra is ezért nem nagyon hívnak minket, bár Bukarestben is, külföldön is szép sikert arattunk. A színház bevett minket is a saját bérletrendszerébe, ez jó lépés volt, mostanában növekedett is a nézőszám. Más nyitás nem nagyon van, azaz nincs „átjárás”  az előadásaink között. Mi évadonként három bemutatót tartunk, és természetesen játsszuk a régieket is, de hát végeredményben mi kis csapat vagyunk, mindössze haton, két lány és négy fiú.

Egy státusunk szabad, arra majd biztosan felvesznek valakit. A legutóbbi felvételin ötvenvalahányan jelentkeztek, tehát érdeklődésben nincs hiány. Eleinte ódzkodtak tőlünk, nem nagyon tudták, hová tegyenek, mert nem csak hagyományos értelemben vett színház nem vagyunk, de táncegyüttes sem. Mostanság kezdenek erősödni a látványelemek, a mozgásközpontúság: Gyergyóban is, Temesváron is határozott lépéseket tettek efelé. Jó példa erre a váradi fesztiválon is bemutatott temesvári Peer Gynt-előadás, illetve a gyergyóiak Beckett-parafrázisa. De Kolozsváron is –  az ecsetgyári kísérleteket afféle mesterkurzusként lehet „értelmezni”. Mindezeket a „jeleket” művészeti vezetőnk, Uray Péter – aki zenész, pantomimművész, koreográfus, és tanít is a kaposvári főiskolán – nagy  figyelemmel követi.

– A színészeket sokan tartják a vándormadarakhoz hasonlóaknak: nem bírnak hosszabb ideig egy helyben maradni, már-már kényszeresen lépnek tovább. Szekrényes László viszont nagyon „márkahűnek” bizonyul. Nem gondolt váltásra, esetleg  prózai társulatra?

– Nyáron, amikor átléptem a harminc esztendő kapuját, akkor bizony gondoltam. De valahogy úgy, hogy majd tíz év múlva. Mert egyelőre nincs ugyan fizikailag semmi problémám, a beskatulyázástól sem kell félnem, mivel kevesen lévén, le kell duplázni, sőt triplázni a szerepeket – A perben is három szerepet játszottam. Szóval az egyhangúság semmiképpen sem „üldöz”, esetleg olyasmiről lehet szó, hogy alkatomnál fogva inkább az emelőszerepeket kapom, nem én vagyok az, akit emelgetnek.

De ezzel nincs semmi gond, A pert is nagyon szerettem. Eredetileg más rendezőnek kellett volna jönnie, arra az előadásra nyertünk is pályázati összegeket, de nem jött össze a projekt, a pénzt vissza kellett adnunk, szerencsénk volt Barta Dórával, aki a nagy hírű Győri Balett tagja, és elvállalta a rendezést. A darabválasztás is az ő ötlete volt, és nagyon sikeresnek bizonyult, mert nemcsak mi, de a szentgyörgyi nézők is kifejezetten szeretik ezt az előadást.

Végeredményben tehát megtörtént a közeledés felénk az otthoniak részéről is. Illetve, reméljük. Tavaly fűtés- ás áramhiánnyal kellett küszködnünk, de mostanában megoldódni látszik a saját helyszín gondja, pályázati pénzekből tudtunk venni egy fénypultot is, s most már határozottan úgy látjuk, hogy a városvezetőség is mellénk állt. Például szolgálati lakásokkal segít, ami bizony nem elhanyagolható támogatás.

– Összegezve: a mozgásszínház, ez a nagyon korszerű és egyre divatosabb előadási forma közelről nézve mégsem mondható sétagaloppnak. Ha most kezdené a pályát, belevágna a nagy kísérletbe?

– Belevágni belevágnék, de talán másként. Nagyon meg kellene gondolnom, hisz sok a munkanélküli, illetve nem a szakmában dolgozó színész. Telítődött a pálya, a társulati színházak már alig-alig tudnak új tagokat befogadni. Vannak egyéni kezdeményezések, mint például Kolozsváron a Váróterem Projekt, de hát  nem is a dolgozni akarással van baj, hanem az egyéni ötletek kivitelezésével és nem utolsósorban a fenntartásával. A terem- és felszerelésgondokról, az emberek megélhetési lehetőségének biztosításáról nem lehet egyszerűen elfeledkezni.

– Szóba került a fizikai erőnlét, de  térjünk még vissza röviden a testi „karbantartáshoz”: előadásaikat látva nekem az élsport jutott eszembe. Vagyis a folyamatos edzés – tévednék?

– Tulajdonképpen nem, hisz eleinte minden előadás előtt félórás-órás bemelegítést tartottunk, de mondhatnám ezt nyugodtan edzésnek is. Mostanában viszont már kezdem érezni a kimaradásokat:  el is határoztam, hogy folyamatosan fogok edzeni. És ha már szóba kerültek a tervek, akkor el szeretném mondani, hogy a Communitas alkotói ösztöndíjának köszönhetően szakmailag is szeretnék továbblépni a rendezés felé. Tavaly már volt egy „rendezd magad!” elnevezéssel projekt, lesz az idén is, a lehetőség tehát adott, már „csak” a kellő ötlet és hangulat hiányzik – úgyhogy megvalósítatlan elképzelésekről, szerepálmokról semmiképpen sem beszélhetek.

Csak ismételhetem, amit már mondtam: az elkövetkező tíz évben nem tervezek nagyobb szabású váltást, ha több szöveggel lenne dolgom, nem venném zokon, de még a sok mozgással sincs bajom, vagyis megmaradnék – ahogy eddig is – az arany középúton, ötvözve a szót és a mozgást, de hát arról  is beszéltem már, hogy erejük együtt hat igazán.