Székelyregény, Haklik-módra

Mert e kötet ott helyezkedik el, ahol a kicsengetőkártyák szürke idézetei, a házi áldások szövegei, valamint a széppróza és a ponyva találkoznak. Éppen ezért az olvasó könnyen azt hiheti, hogy e regény a fent említett négy viszonyítási pont közül csupán az egyikkel áll szorosabb kapcsolatban, pedig éppen az a sava-borsa a kötetnek, hogy a különböző nyelvi szintek – a székelyes(!) beszédmódtól a világhálós, „modern” nyelvig – és szerzői alapállások egyszerre vannak jelen.
A kötet ugyanis a populáris, népi kultúra olyan elemeire támaszkodik, mint a viccek, a jellegzetes székely humor, és nem utolsósorban korunk „népi” kultúrájának nagy vívmánya: a valóságshow, az egyenes adásban sugárzott, 24 órás kukkolóműsor.
A jó és a rossz csap össze e kötetben, főhősön kívül és belül, mindenki átalakul, és minden marad a régiben – létrejön egy elbeszélői beszédmód, de az nem a székely nyelvjárás: egy teljesen 21. századi, teljesen valóságosnak tűnő történetet olvasunk, de azon se lepődünk meg, ha aszöveg bizonyos részein számtalan szürreális elem szüremlik át. A különböző nyelvi és valóságszintek egybejátszása mégsem hozza zavarba az olvasót – feltéve, ha az olvasó elfogadja a szerző vagy legalábbis a regény elbeszélőjének játékszabályait. E játékszabályok ekként sűríthetők egy mondatba: ez a valóság, el kell fogadnod, pedig ez a valóság olyan, hogy még én magam sem tudok róla mindent.
Lássuk tehát, milyen ez a valóság és milyenek a benne szereplő egyedek?
A főszereplő nem más, mint egy székely szegénylegény, aki árvasága terhét nem bírván tovább cipelni szép Erdélyország földjén, szülei emlékét hamubasült pogácsaként tarisznyába rakva (szüleit villámcsapás égeti hamuvá) elindul a nagyvilágba, s akárcsak Apáczai Csere János, e székelyszolyvai Borbély Barna is Hollandiában köt ki, ahol több-kevesebb sikerrel evez az élet tengerén. Aztán rádöbben, hogy nincs jobb hely a világon, mint a hagyományőrző székely faluközösség, hiszen itt észrevétlenül lehet füvet termeszteni. De a kegyetlen sors, amely a részeges falurossza Fazakas Mihály képében látogatja meg, elpusztítja a hatalmas ültetvényt. Ám Borbély Barnának vág az esze, mint a beretva, kamerákat szerel fel, először csak Fazakas Eszti fürdőszobájában, végül az egész faluban, így a világhálón bárki megnézheti, mi zajlik éppen Székelyszolyván, persze csak akkor, ha rendesen fizet érte, Barna bankszámláját gyarapítva.
Eközben az olvasó megtudja azt is, miként nőtt legénysorba a főhős, milyen csodás események emelték ki a hétköznapi emberek sorából, ahogy ez a mesebeli pásztorral, árvával már lenni szokott. Az ügyes, szorgalmatos fiú gonosz kapitalistaként tér vissza (bár székely önérzetét és agyafúrtságát végig megőrzi), végül amolyan falusi Faustusként ördögi praktikákkal átveszi az irányítást a falu felett (lásd: kamerák), teszi mindezt a pénzért, megfeledkezvén a becsületről. Mégis, bármennyire mélyre süllyedjen is, Barnában ott bujkál a jóra való hajlam, segít a csenevész srácnak, hogy farkasölő hősként ismerje meg mindenki, másokat a lopásról szoktat le, vagy arról, hogy verjék a feleségüket. Ennek ellenére mégiscsak bűnös lélek marad, s ez így is maradna ítéletnapig, ha a falubéli pap nem vonná felelősségre, jó útra térítve végül a főhőst.
Haklik felvonultatja a székelységről tudható összes alapigazságot/sztereotípiát, melyek szerint a székely: okos, bicskás, becsületes, verekedős szép szál legény, aki néha alacsony, de ezt is megtoldja egy ugrással. Megjelenik az öreg székely (Fazakas Mózsi), a részeges (Fazakas Miska), a tűzről pattant menyecske (Eszter), a furcsa, kissé kótyagos tanárember, aki folyton idézetekben beszél, és a pap mint a közösség igazi irányítója.
Barna mindent tud a faluról, de a pap tud mindent Barnáról, sőt a székely munkásemberről is, akit így jellemez: „Veszteg ül a bodegában munka után, néha elkalapálja az asszonyt egy cseppet, s ha erőst megszakassza az elméjét a pálinka, akkor olykor a szomszédjába es bérakja a bicskáját, de aztán, ha már kijózanodott, rögvest megbánja, s ha pedig a paráználkodás körül forgatja az elméjét, akkor legfönnebb a szomszédasszonyra áhítozik, nem pedig négus fehérnépekre.”
Haklik regényében egyszerre jelennek meg a székelységről kialakított sztereotípiák, a negatívak éppúgy, mint az idealizált székelységkép, sőt a szerző, arra is ügyel, hogy kívülről, a Barnát üldöző hollandok szemszögéből is megvilágítsa a székelységet.
Óvatosan kell olvasni Haklik könyvét, mert éles vonalakkal rajzolódik, íródik meg ez a történet, a szereplők inkább típusokat jelenítenek meg: a magyarországi „bőcsködik”, a holland „perverz”, a székely pedig, ha csak egy játék erejéig is, de még az Egyesült Államokat is elfoglalja. S ha már típusokról van szó, ezek a valóság részeiként és annak karikatúráiként is értelmezhetők.
Haklik nem kíván dönteni – megírt egy pergő, humoros regényt, amely széppróza is meg nem is, ponyva is meg nem is, de a szerző megőrzi azt a törékeny egyensúlyt, melynek köszönhetően a komor kritikus és a vidám olvasó is amolyan bajusz alatti somolygással teszi le a könyvet. És újra eszébe vési: „a víz szalad, s a kő ki tudja, hol áll meg, de a székely az marad!”

(Haklik Norbert: Big Székely Só. Ulpius-Ház Könyvkiadó, Budapest, 2006) Karácsonyi Zsolt