Székely haza a magasban

A Teleki Téka épületében meg is nyílt a képtár 1973-ban, azonban onnan néhány év után a nacionalista kultúrpolitika raktárba viteti a képeket. A rendszerváltás után elkezdődik a küzdelem a Nagy Imre-képtár helyreállításáért. Több mint tíz év után egy másik csíki székelynek, az akkor alpolgármester Fodor Imrének konok kitartása meghozza a sikert: 2001. február 16-án a Bolyai utcában megnyílik az állandó kiállítás Nagy Imre képeiből. Paradox módon a tárlatnyitással egy időben záródik rá a zsögödi festőre a magyar panteon kapuja. Írhattam volna feledést is, a feledés kapuját, hiszen az ünnepi külsőségekkel megnyitott képtárnak a vártnál jóval kevesebb a látogatója, s alig akad pedagógus Marosvásárhelyen, aki elvinné oda a diákjait. Az újságok sem írnak már róla, amióta nem kell harcolni érte. Ez indított arra, hogy a festő halálának harmincadik évfordulóján közzétegyem Izsák József kiadatlan visszaemlékezését Nagy Imrére. Meg természetesen az észrevételek, közlések aktualitása. Milyen kár például, hogy a székely autonómiatörekvés jelképkereső igyekezete nem figyelt fel Benedek Elek mondására: „Csak az a valamennyire egész ember, akinek könnyű a toll és nem nehéz a kasza”. Izsák József ehhez teszi hozzá, hogy Nagy Imrének az ecset volt könnyű, s a kasza sem volt nehéz. A székelység létszámát messze meghaladó arányban adott a nemzetnek írókat, művészeket, tudósokat. Túl sokat ahhoz, hogy jelképévé egyedül a kasza váljon! Feledve tollat, ecsetet. Feledve Tamásit, Nyírőt, Nagy Imrét, Mikest, Csoma Sándort, Orbán Balázst, Bölöni Farkas Sándort, s azokat, akiket méltánytalanul elfeledni készül az utókor: a költő Tompa Lászlót, a festő Dósa Gézát s olyan tudósokat, mint György Lajos vagy Csutak Vilmos.
Sikeres autonómiák csak ott működnek, ahol él egy eleven regionális közösségi tudat. A székely közösségi tudatnak pedig része a magyar műveltség minden értéke, amelyet székely ember teremtett. Amint az is, hogy a rendtartó székely falu a törvényhozás népévé, a jog népévé emelte a székelységet, abban a korban, amikor Európa államait nem a törvény, hanem az önkény irányította.
Nagy Imre homályba vesző havasai, képein a „mesébe oltott szépség” üzeni nekünk, mai székelyeknek, de Székelyföld minden lakójának: önazonosságát megtaláló s megtartó népnek van esélye a szabadságra. Ha a székely jelző, nem elvesz, hanem hozzáad valamit a lényeghez, amint Tamási Áron önmagáról és Nagy Imréről írta. És mi más lenne a lényeg, ha nem az, hogy a székely, az magyar! Századok óta a székely közösségi tudatnak ehhez a lényeghez adott többlet a pillére! Ha ezt felismertük, pontot tettünk egy kibontakozó székely–magyar álvita végére is. S amit itt lent a földön csak az autonómia hozhat el, megtaláltuk a székely hazát a magasban. Izsák Balázs