Szavak hídja a semmi fölött

E képsor egyértelmű üzenetet közvetít: érdemes megpróbálni. Fábián könyvében szavakból rajzolódik ki a túlsó oldalra vezető híd: kétszáz, számozott szöveg alkotja e légies építmény ívét, s a nemléttel való szembesülés megrázó vallomását olvashatjuk ki belőle.
A kötetnek rendhagyó konstrukciója van. Bár a szerző már a címben megnevezi sajátos, általa teremtett műfaját, a kirakós könyv meghatározással korántsem szűkíti le a műfaji áthallásokat. Írását egyaránt olvashatjuk naplóként, vallomásként, posztmodern szöveghalmazként, szubjektív korrajzként, puzzle módjára megkomponált fejlődésregényként vagy éppenséggel a személyiség dekompozíciójáról szóló negatív én-elbeszélésként is.
A kötet két hídfőjét – címbeli metaforánknál maradva – két, egyes szám első személyben megfogalmazott életrajz alkotja. Az első Sené, aki saját bevallása szerint 1984. szeptember 18-án született „Fábián Lajos agytekervényeinek labirintusában, miközben munkahelye felé araszolt vele a benzin- és pálinkaszagú vidéki autóbusz.” A második Fábián Lajos ugyancsak (ön)ironikus curriculum vitae-je. („A rendszerváltás óta a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban tanítok filozófiát, történelmet, abban az iskolában, ahol diákként kevés sikerélményem volt.”) Az alter ego, a művészi alkotásban realizálódó tudathasadás olyan esetéről van itt szó, amikor a két én megnyilvánulásait, életüknek alakulását párhuzamosan kísérhetjük végig a könyv lapjain, a két egymással feleselő sors feszültségének közepette. A személyiségnek ezt a megkettőzött jelenlétét két elbeszélői szólam viszi végig a szövegben: egy egyes szám első és második (önmegszólító) személyben, névtelenül megnyilatkozó, s egy egyes szám harmadik személyben beszélő, mely a kívülálló narrátor szemszögéből az önállósodó Sen életének alakulásáról számol be. Az egyes szám első és második személyben beszélő (FL?) a mi kis kelet-közép-európai nyomorúságainkat teregeti ki: ezekben a közelmúltról és jelenről szóló szövegekben a hajmeresztő abszurditásokat hétköznapi valóságként megélt létélményeinkre ismerhetünk. Sen világa ezzel szemben távoli és monumentális, ez a keleti mítoszokat idéző univerzum azonban embertelen könyörtelenségével, kozmikus ridegségével rémisztőbbnek tűnik a mi jól ismert, hosszú idők óta háziasított otthontalanságunknál.
Fábián hősei filozofikus problémákkal viaskodnak: egyén és világ kapcsolatával, élet és halál nyugtalanító kérdésével, a lét értelmével és/vagy értelmetlenségével; a nyelvi kifejezés esélyeit, esélytelenségét, személyiség, nyelv és valóság viszonyát firtatják. Két, a nyelvvel és az élettel kapcsolatos kérdésre épülő szöveg nyitja és zárja az egyes szám első személyű narrátor (FL?) és Sen történetét, mintegy kiemelve a nyelv, a kommunikáció létbeli fontosságát: „Vissza a mondatba? Nem a belső beszéd kikapcsolhatatlan futószalagjára, az én lomtárába sem. Akkor hová? Előre az anyanyelv sem tudja, utólag pedig mindenki okosabb.” (1.) „Vissza az életbe? Ha nektek ez a nap az élet, akkor igazatok van: a tegnap elmúlt, a holnap még nincs: ember perverz, Isten végzet (vagy téved?). Sérült fájl az anyanyelv, de újraképződik sebéből az ige előtti rend: a belső beszéd alatt az őskáosz emléke családi képekbe rendeződik. Megveszem a kenyeret és indulok haza. Hová?” (200.) Ezek az idézetek az egész szöveg hangvételét, beszédmódját tekintve is relevánsak: játékosság és komolyság, líraiság és cinizmus, tárgyilagosság és önfeltárulkozás, tragikum és komikum váltogatja egymást a könyvben, a filozofikus eszmefuttatások, a józan észre apelláló gondolatalakzatok mellett költői képek sora figyelmeztet arra, hogy az, aki ezt írta, nem csupán a lét titkain töprengő filozófus, hanem – szerencsétlenségére vagy szerencséjére? – költői alkat is egy személyben.
A Sen kirakós könyve a léttől a nemlétig, a születéstől a halálig halad. Hősei végső soron az emberi létezés alapkérdésével néznek farkasszemet: „Egyetlen reális problémája az embernek az elmúlás, a halál: környezete megváltozik, lelke elillan. Visszavonhatatlanul meghalok, mindenki halálának halálával. Mielőtt énné, valakivé lennék, nyomtalanul eltűnök, mint minden és mindenki előttem, és minden és mindenki utánam pusztul.” (37.) Spiró György nemrég egy televíziós interjúban arról beszélt, hogy korunk jellegzetes regényhőse a felesleges ember, ilyenekkel van szerinte tele a Kárpát-medence. A romantika hitt még az egyéniség diadalában, Kosztolányi a huszadik század első felében soha újra nem teremthető változatos világ pusztulásaként siratta el Halotti beszédében a személyiség halállal bekövetkező széthullását. Fábián Lajos huszonegyedik századi keresztény ateista hőse és keleti alter egója a lét alapvető, s ezért megkérdőjelezhetetlen törvényének tartja az elmúlást, s ezért, ha fél is tőle, mégsem perlekedik a nemléttel. Hőseinek önmegvalósítása rendhagyó: senkivé válnak. A keleti vallásos filozófiának ez a tétele Weöres Sándor lírai hangszerelésében így hangzik: „…nem rejtőzöm – csak igazában nem vagyok. / Cselekszem és szenvedek, mint a többi, / de legbenső mivoltom maga a nemlét” (Rongyszőnyeg 4).
Miközben Fábián Lajos hősei megsemmisülnek, szavakból, mondatokból kifeszül egy híd. Kétszáz szövegdarabból font függőhíd a semmi szédítő szakadéka fölött. Egy olyan világba érkezünk általa, ahol a kivégzett narrátor (FL?) önmaga haláláról beszélhet, s ahol szerzői önmagát is eligazíthatja: „Barátom, attól félsz, mi lesz velem, ha magamra csukom ezt a könyvet? Nyugodj meg, semmi zűr: visszaolvasom magam belső beszédembe, ahonnan előcsalogatott az evilági hiúság: megérteni, kifejezni, újrateremteni az istenek által elhanyagolt földi valóságot, belső békém és külső kudarcaim szószedőjét.” (199.)
Hiába, az irodalom már csak ilyen: egyszerre segít élni és meghalni. Vagy meghalni és élni. Szórend kérdése csupán.

Fábián Lajos: Sen kirakós könyve. Litera-Veres Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2008

Szakács István Péter