Szárnyati Géza

Írhatnék itt arról, hogy a hétvégén kezdődő Lajkó Félix-koncertkörút helyszínei közül mért maradt ki Kolozsvár. Hogy a sok magyar szervezet, szervező és buzgó intézőember miért nem tesz semmit azért, hogy egy-egy ilyen kaliberű művész „Erdély kulturális fővárosában” is zenélhessen mindazoknak, akik kíváncsiak lennének rá. De a sok ezer magyar lakos, és az itt időző magyar egyetemisták ezrei csak üljenek, mint Jónás a halban, miközben még sok ilyen lehetőséget szalaszt el a város. Inkább írok a gyermekirodalomról.

Azért néha történnek dolgok Kolozsváron is, túlzás lenne azt mondani, hogy nem. Amiben elmarad egyik téren, azt behozza másban, úgyhogy azért jó itt lenni mindent egybevetve, és kihagyva az anyagiakat. Minap elmentem egy könyvbemutatóra, és a végén kialakult beszélgetésen felmerült a kérdés, hogy mi is az a gyermekirodalom, és mit értenek ebből a gyermekek.

Ez a kérdés már korábban is számos alkalommal felmerült a történelem során, doktori dolgozatok is születtek már a témában, szintén számosak, amelyben a gyermeki lélek, gondolkodásmód és befogadóképesség problémáját fel- és átdolgozták, majd megcáfolták egymás hipotéziseit, és újból fel- és átdolgozták. Valahogy úgy gondolom, hogy a gyermek olvasók között is ugyanúgy vannak szerényebb képességűek, illetve kevésbé érdeklődőek, és értelmesebb, érdeklődő klapecek, mint a felnőttek között.

A lényeg tehát, hogy nem kell hülyének nézni a gyereket, mert nem az, tudja ő, hogy merre hány méter, még ha a saját, még egyszerűbb felfogásával közelíti is meg a különféle problémákat. Az est során felmerült azonban egy vélemény, ami többé-kevésbé igaz. A gyermekirodalom nem is létezik: fából vaskarika. Az igazi gyermekirodalmat a srácoknak kellene írni, hiszen csak ők – még a legképzettebb gyermekpszichológusok sem – tudják, hogy milyen az ő lelkük, agyuk, gondolkodásmódjuk satöbbi.

Amit a felnőttek gyermekirodalom címe alatt művelnek, még ha nagyon igyekeznek is, hogy leássanak rég eltemetett gyermeki naivitásukig, óhatatlanul „megfertőződnek” a tapasztalatokkal és olvasottakkal, amelyekkel életükben gazdagodtak, így a végeredmény valami gyermekeknek szóló felnőttirodalom, vagy ehhez hasonló. Amiben van valami. Elég, ha Ingrid Sjöstrand svéd költőnőre gondolunk. Van egy verse, az a címe, hogy Néha csontvázról álmodok.

„Néha csontvázról álmodok,/ csak elindul felém,/ jön közelebb, egyre közelebb./ Nem bírom tovább, visítok/ és felébredek./ – Csak álom volt –/ mondja anya./ Mintha sokat segítene,/ hogy a szörnyűség itt belül van/ és nem ott kívül.” Nos, ezt is bizonyára megérti egy gyerek. De nem muszáj idő előtt megrémíteni. (Attól még persze egy jó vers ez.)

A jó gyerekversek viszont fontosak, hogy kialakítsák az irodalom iránti szeretetet, a szépérzéket, és – mért ne – a zenei hallást. Mert a jó gyerekversben nagyon fontos a ritmus, mert az ilyen dolgokat könnyebben megszeretik a srácok. Tudják, minden gyerek zenésznek születik, csak van amelyikkel túl korán hallgattatnak kereskedelmi rádiót.

A gyermekversekkel kapcsolatban azonban mindig az az élmény jut az eszembe, amikor a tanító nénivel Weöres-verset tanultunk. Fújtuk kórusban, elnyújtva a szavakat, ahogy azt kell: „Bóóó-bi-ta, Bóóó-bi-ta jááát-szik,/ Szááárnyati-géééza ma-lac-ra…” Már vagy ötödjére ismételtük, amikor Ferike rákérdezett, hogy ki az a Szárnyati Géza. Nos, Ferike felnőttnek sem sokkal jobb. Ritmusérzéke sincs.