„Szállj fel, szabad madár!”

De akkor még éltek a beidegződések, hogy magyar érzelmű szerzeményt, ráadásul a Himnusszal a végén csak bennfentes ismerősön keresztül lehetett beszerezni titkos utakon, előre megrendelve, de sosem beszélve róla hangosan. A gyereknek is csak annyit mondva, amennyit nem baj, ha kifecseg. Aztán persze erről beszélt nem csak az iskola, hanem az egész ország.

Az István, a király kétségkívül végigsöpört a Kárpát-medencén. Telt házas előadásokon százak kiáltották kipirult arccal: „Töltsd el szívünk, fényesség!” A királydombi előadásra alig lehetett jegyet kapni, engem is a Szegedi Szabadtéri Színházba vittek el, mert ezt látni kellett, és ki tudja, meddig láthatjuk. Előbb-utóbb biztosan leveszik a műsorról.

A siker visszavonhatatlan és elhallgathatatlan volt. A műnek már annak idején is kultúrtörténeti jelentőséget tulajdonítottak – mondja Wilpert Imre, aki akkor a Magyar Lemezgyártó Vállalat, ismertebb nevén a Hungaroton könnyűzenei szerkesztője volt. Minden korábbi, nyugati mintára írt és játszott rockzenéhez viszonyítva az István, a királlyal magyar témán és magyar dallamvilágon alapuló rockopera született. A magyar népzene feldolgozása és adaptálása a rockműfaj számára Szörényi Levente felfedezése, ami nemcsak zenetörténeti jelentőségű, hanem korszakhatár is egyben. Hatása a kortárs magyar zenében és a társadalomban is a nemzettudatot erősítette. Budapesten a városligeti Királydomb előadásain a színpadot hatalmas, nemzeti színű szalag fonta körbe, s minden előadás végén elénekelték a Himnuszt – emlékezik vissza a szerkesztő. A Hungarotonban is vihart kavart az István, a király. Még a mű bemutatása előtt megkereste a hanglemezgyártó vállalatot Szörényi Levente és Koltay Gábor rendező, hogy profi felvételt készítsenek az előadások és a készülő film számára. A vállalat vezetése mindig hadilábon állt a rockzenével, de ilyen, a cenzúra által is nehezen magyarázható darab bemutató előtti felvételére nem akartak támogatást biztosítani. A vezetés által „nacionalista őrjöngésnek” titulált mű sikerére azonban a híres szerzőpáros és a neves előadók biztosítottak garanciát, így elkészülhetett a felvétel.

Az István, a király bemutatása után néhány héttel beindult a gépezet, s ezzel a lemezgyártó vállalat gépsorai is. Akkora siker lett, hogy a Hungaroton valamennyi gyártósora átállt a rockopera lemezeinek rögzítésére. A döntést később a számok is igazolták: a magyar lemezgyártás történetében egyedülálló, hogy nem egészen egy év alatt több mint ötszázezer korongot adtak el, azaz a rockopera még a kiadás évében gyémántlemezes lett.

Híre futótűzként terjedt. A magyarlakta területeken a fiatalok a magyar történelmet kezdték tanulmányozni, hiszen a szlovák vagy a román tananyag összeállítói, ha tehették, hallgattak az államalapító magyar szentről. Aztán jött a film, amelyet sokáig csak a mozikban mutattak be Magyarországon, majd a televízió is műsorára tűzte, így a határ menti települések lakói is láthatták a rockoperát Koltay Gábor rendezésében.

A produkciót többször szerették volna Erdélybe is elhozni, de az állam ellenállása – s talán a szervezők félénksége – miatt húsz évet kellett várni rá. Több helyszín közül végül a búcsúiról ismert Csíksomlyó fogadta be az előadást éppen öt évvel ezelőtt. Örömömre, fegyelmezett nép gyűlt össze a nyeregben – emlékezik vissza Gergely István, az akkori plébános. Voltak ugyan provokációk, de az emberek tartása és becsülete üzenet volt a hatalom számára. A rockoperát együtt énekeltük valamennyien, és borzongás futott végig mindenkin a súlyos szavak kimondásakor a somlyói éjszakában: „Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget.” A darab öntudatra ébreszt, és akik meghallgatják, érzik, hogy magyarságunk megtartása mindannyiunk felelőssége. Az István, a király minden hiányossága ellenére olyan, mint az ámen a mise végén – tudniillik a jó igehirdetés az ámennel kezdődik, azaz erőt ad az egész hétre.

Gyakran vetődik fel a kérdés, vajon melyik zeneszám vagy szerző marad népszerű a későbbi generációk köreiben. Az István, a királyról minden elfogultság nélkül elmondható, hogy nemcsak örökzöld maradt, de igényli a „megfiatalodást”, és képes is rá. 2008 tavaszán, a rockopera huszonötödik jubileumának évében a szerzők úgy gondolták, hogy új köntöst, új lendületet adnak a műnek. A kezdeményezést a Magyar Televízió karolta fel, és tehetségkutató műsor keretében kereste az új hangokat és arcokat. A vetélkedő fordulóinak közönségszavazatával nagy küzdelmek után új csapat állt össze A Társulat néven, amelyben egy erdélyi leány és két felvidéki fiatalember is énekes szerepet kapott.

Éder Enikő, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze – aki maga is részt vett a tehetségkutató válogatáson – Réka szerepét énekelte. A Társulatban végül nem – az évek óta játszott – Koppány fiatal lányának, hanem a királyanyának, Saroltnak a szerepét kapta a zsűritől. A fiatal színész a Szempontnak elmondta, hogy bár sajnálta a megszokott és jól begyakorolt dalokat, szakmailag jónak tartja, hogy előbb a darab legfiatalabb, most pedig a legidősebb hölgyének bőrébe bújhat. A kislányok Réka gyengédségéért rajonganak, de Sarolt szavainak nagyobb súlya van, személye konok elszántságot tükröz. Ma már úgy érzem, mondja, hogy helye van e témának a mai magyar társadalomban is. Amíg gyermekkoromban a határon átcsempészett lemezeken hallgattuk titokban a rockoperát, addig a mai fiataloknak újra meg kell találni nemzeti identitásukat általa. Nem lepődtem meg, hogy a tévéműsor túlnőtt a média puszta nézettségért folyó küzdelmén, és valóban érdeklődő fiatalok szavaztak a versenyen. Most is ők töltik meg a nézőtér legnagyobb részét. Úgy gondolom, teszi hozzá Éder Enikő, szegényebb lenne az előadás, ha nem lennék ott Derzsi Györggyel és Vadkerti Imrével. Új szálat, gondolatot, látószöget, érzést és hanglejtést hoztunk a darabba.

A Társulat színpadán a két felvidéki színész közül Vadkerti Imre Koppányt alakítja, Derzsi György pedig, bár István szerepéért szállt versenybe, végül Asztrik püspök hangján teszi fel a Magyarország sorsát eldöntő kérdést: „Akarod-e a szent hitet megtartani, és igaz módon megőrizni?” Olyan kérdés ez, amelyre egy országot lehet építeni. S a válasz sem marad el: „Igen, akarom!” – válaszolja az új király. Válasz, ami ezer évig életben tartott egy országot és nemzetet, s ha van hit mai polgáraiban, akkor ugyanekkora küzdelmek árán, de még ezer évig éltetni tudná – folytatja Derzsi György. Nap nap után küzdök, hogy ne éljem át azt a katarzist, amit a nézőből szeretnék kiváltani, mert ha nekem ered el a könnyem, nem tudom folytatni az előadást.

Sokat változtunk az elmúlt huszonöt évben. Vajon mit és kiket láthatott a színpadról letekintve az akkori István, Varga Miklós, és mit A Társulat fiatal királya, Feke Pál?

Ahogyan Szörényi Levente egy korábbi interjúban említette: a darab bizonyította már, hogy nem megosztja, hanem összetartja a társadalmat. Az új rendezésben a fő hangsúlyt nem István és Koppány ellenségeskedése, hanem a megbékélés kapta. A zeneszerző úgy nyilatkozott: sikerült elérni azt, amit a politikusok csak választási szlogenként említenek, ugyanis ez az a pont, ahol közösségként tud működni a társadalom, korosztálytól és politikai beállítottságtól függetlenül. Derzsi György szerint a társadalom sokat változott az elmúlt években, de talán mindennél jobban vágyik a tisztaságra.

Most, az előadás végén ének nélkül csendülnek fel a Himnusz hangjai. Mialatt a színészek rendezkedni kezdenek a színpadon, a nézők maguktól, szinte egyszerre állnak fel, és éneklik végig a nemzeti imádságot. A darabban (és előadása által) az összetartozás érzése kétségkívül mindenek fölé kerül. A taps már nem a jó játéknak vagy a színészeknek szól. Nem is a szerzőknek, hanem az ország- és nemzetalapító Szent István királynak. Talán hálából.

Gebauer Szabolcs