Szakmai alázat nélkül nem szabad belekezdeni

– Sokak szerint az előadóművészé, tanáré és papé tulajdonképpen ikerszakmák, de mindenképpen egy tőről fakadnak. Bevallom, magam is osztom ezt a véleményt, különösképpen olyan esetekben, mint a Boros-Konrád Erzsébeté, aki hosszú éveken át „ingázott” a színpad és a katedra között: a Kolozsvári Magyar Opera énekesnője és a nagyváradi Sulyok István Főiskola, majd Partiumi Keresztény Egyetem zenepedagógia szakának tanára volt. Tévednék a két mesterség nagyon közeli rokonságát illetően?
– Ellenkezőleg, sőt külön köszönöm, hogy valami nagyon belső, dédelgetett gondolatomra érzett rá: első nekifutásra ugyanis ezt a témát szerettem volna a doktori értekezésemben feldolgozni. Vagyis összehasonlítani a pódiumművészt és a politikai orátort, a tanárt és az egyházi szónokot. Ebből végül nem lett semmi, de az alapgondolat nagyon közel áll hozzám mind a mai napig.

– Párhuzamosságról beszéltünk, de tartozunk azzal a pontosítással, hogy az operaéneklés és a zenetanárság mondhatni mindennapos egymásmellettisége „csak” körülbelül tizennégy-tizenöt éven át tartott. Pályája viszont ennél hoszszabb. Akkor mégiscsak kedvesebb az egyik szakma, mint a másik?
– Mondjuk inkább azt, hogy így alakult. Illetve ez sem helyes, mert sokkal inkább így alakítottam. Ha viszszatekintek, akkor tulajdonképpen egész tudatos, felnövő-felnőtt életemben én mindig valami mást csináltam, amire aztán folytonosan hozzá kellett tanulnom. Mondom is az első példát: a családom hallani sem akart arról, hogy én a zenének szenteljem az életemet, merthogy annak nincs semmi jövője. Így „természetesen” nem a zenelíceumba jártam, hanem elméleti középiskolába, annak is a reál tagozatára. Szabadidőmben a népművészeti iskola délutáni kurzusain pótoltam a pótolnivalókat, hogy a pályaválasztáskor a sarkamra állhassak a zenét illetően. Énekesnő akartam lenni, de zenepedagógiára jelentkeztem. Így lettem zenetanár. Előbb távolabbi-közelebbi általános iskolákban, majd középiskolában. 1990 legelején adódott alkalom régi álmom megvalósítására: versenyvizsgáztam és bekerültem a kolozsvári operába.

– Metaforának is mondhatnók a régi álom megvalósulását, de a gyakorlatban mennyire volt könnyű? Vagy helyesebb, ha azt kérdezem, hogy mennyire volt nehéz ez az álommegvalósítás?
– Hát inkább az utóbbi. De nagyon nagy akarattal, nagy fegyelemmel és mindenekelőtt óriási szakmai alázattal sikerült. Egyébként ez az életelvem, hogy szakmai alázat nélkül nem szabad semmit sem elkezdeni. Mert ha az alázat hiányzik, akkor a legszebben induló dolgokból sem lesz semmi. Egyszóval régi álom ide, régi álom oda, rengeteget kellett megint hozzátanulnom-pótolnom. És a szellemi erőfeszítéshez még külön jött a fizikai: az operaéneklés ugyanis nagyon gyakran a legemberpróbálóbb sportokhoz áll közel. Nemcsak a hangszálakat kell karbantartani, hanem az egész izomzatot. A tanári munka, meg az egykori ingázás nagy hasznomra volt: próbák előtt nekem sikerült a tornagyakorlataimat is elvégeznem, úgyhogy én már úgy mentem be a színházba, hogy reggel, a próbán, igazi énekhangon énekeltem, nem csak mímeltem. Van, aki azt hiszi, hogy a mímelés megkíméli a hangot az előadásra, de vissza is üthet, mert ha nincs begyakorolva, akkor esetleg nem sikerül kiénekelni este. Dicsekedhetem egy mondat erejéig?

– Természetesen.
– Az egyik reggel már bent voltam az öltözőmben és kintről hallottam két kolléga beszélgetését. Csodálkozva-irigykedve mondták: hogy csinálja ez a Konrád, hogy már reggel teljesen beénekelt hangon tud próbálni. Jólesett. Nekik persze nem mondtam, hogy hallottam őket, mostanában viszont gyakran emlegetem a tanítványaimnak. Sajnos nem mindig veszik komolyan. Vannak köztük olyanok, akiknek csak tehetségük van, a munkabírás, kitartás, de mindenekelőtt az a bizonyos alázat majdnem teljesen hiányzik belőlük.

– Látom, a művésznő nem hazudtolja meg az évekig párhuzamosan vállalt két feladatot: a beteljesült álom, az operaéneklés hozta elő a főiskolai zenetanárságot… Nem akarok túlságosan patetikus lenni, de Boros-Konrád Erzsébet egyike volt azoknak, akik ringatták a nagyváradi magyar felsőfokú zenepedagógia bölcsőjét. Intézményépítőként is emlegethetnők.
– Nem, ez túlzás. Ott voltam a kezdeteknél, ez igaz, de mint kis fogaskerék. 1993–94-ben kezdtük, akkor még Sulyok István Főiskola volt, és eredetileg kántorképzőnek indult. Aztán átalakult Partiumi Keresztény Egyetemmé, és bár megmaradt a kántorképző elnevezés, tulajdonképpen már zenepedagógia szak lett. Emiatt a felemásság miatt húzódott aztán olyan soká az akkreditáció: a tantárgyak nem voltak összhangban a feladattal. De végül az idén, 2010 nyarán akkreditáltak: a művészeti karon belül zenepedagógia tanszék lettünk. Most kezd igazán hitele lenni a karnak. Hallgatóink közt van olyan, aki már járt hozzánk, és most visszatér kiegészíteni az előzőleg szerzett ismereteit. A szak fejlődése Chirodea Letiţia dékán asszony hozzáértésének, talpraesettségének, valamint jeles kollégáim szakmai tudásának, hozzáállásának köszönhető. Közelebbi terveink közé tartozik, hogy a mesterképzést is beindítsuk – akkor teljesedhetne ki a munkánk, mert bizonyos szakterülteken, így a zenei képzésben is a bolognai rendszer túlságosan szűk teret biztosít.

– Nagyváradon az állami egyetemnek is van zene szaka – nem sok ez a „jóból”? Magyarán: együttműködnek, rivalizálnak, netán gyűlölködnek?
– Jó kapcsolatunk van az állami egyetemmel, a PKE-ről többen kértünk és kaptunk tőlük úgynevezett ISBN-számot a megjelenés előtt álló köteteinkhez, egyetemi jegyzeteinkhez.

– Kanyarodjunk vissza egy kicsit az operához: mennyire van utánpótlása az operaéneklésnek?
– Ne vegye megszállottságnak, de ismét csak a szakmai alázatot kell említenem. Azt veszem észre ugyanis, hogy a mai fiatalság szeret szerepelni, szeretné magát megmutatni, de valahogy annyira fiatalok, éretlenek még. Nem értik, hogy elsősorban gyakorlás orrvérzésig, csak aztán jöhetnek a fellépések. Van olyan hallgatóm, akinek meglenne a tehetsége, de nem szívügye az operaéneklés, mondván, hogy nincs jövője. Igaz, van ellenkező eset is. S a nagy fájdalmam, hogy bizonyos intézményekben nem igénylik a szakmai tudást. Lehet valaki kórustag anélkül is, hogy kottát tudna olvasni. De az ilyesmi ritka, ne is beszéljünk róla, egyáltalán, szomorú dolgokról ne beszéljünk. Én ugyanis boldog embernek vallom magam, mert egész életemben azt tettem, amit szerettem volna: énekeltem, zenét tanítottam.

– Kicsit hamar elkanyarodtunk az operától, a szerepeiről alig esett szó.
– Tizennyolc éven át voltam tagja az operának, 2008-ban jöttem át az egyetemre. Nehezen éltem meg a váltást. Szép, nagy szerepeket énekeltem, a teljesség igénye nélkül: a Parasztbecsületben, Bajazzókban, Hunyadi Lászlóban, Trubadúrban, Fidelióban, Aidában, Simone Boccanegrában, Nabuccóban, de a legkedvesebbek között talán a Lady Macbethet és A kékszakállú herceg várának Juditját említeném. Na és a Puccinik, a Tosca és az Angelika nővér. De énekeltem a Cosi fan tuttéban, a Varázsfuvolában három szerepben is. Nemrég ugyancsak Mozartot énekeltem, a Rekviem altszólóját. Több ízben is énekeltem a mű szopránszólóját, most azonban altra volt szükség.

– Megpróbálkozik még majd vele?
– Nem tudom. Még talán Verdi Rekviemje vár rám. De azzal kapcsolatban én úgy érzek: elénekelni és a többi néma csend!…