„Sosem barátkoztam a hatalommal”

– Ön honnan származik, és miért választotta életcéljául a papi hivatást?

– Fogas kérdések. Kolozsváron diákoskodtam, a teológiát is ott végeztem, szüleim sírja is a Házsongárdi temetőben található. Ám Nyárádszentbenedeken születtem, hatéves koromig éltem ott, ahol édesapám református lelkész volt.

– Tehát az ő nyomdokaiba lépett...

– Ez nem ilyen egyszerű. A pályaválasztás részemről hálaáldozat volt. Ketten voltunk testvérek. Bátyám is, én is veszélybe kerültünk. A bátyám gyógyíthatatlan kötőszöveti szarkómában szenvedett. Én húszéves koromban börtönbe kerültem, ahol három évet és két hónapot töltöttem nehéz körülmények között. Apám teológiai tanár volt Kolozsváron, és azt az üzenetet kapta a Jóistentől, hogy egyik fiának áldozatként kell elvesznie. Bátyám Debrecenben az ötödik műtét után, 28 éves korában elhunyt. Én pedig 1953. február 13-án kiszabadultam a börtönből. Úgy éreztem, hogy Isten és a szüleim iránti hálából teológiára kell jelentkeznem.  Mielőtt letartóztattak, a pedagógia– pszichológia szakra jártam. A börtönben testileg, lelkileg összeroncsoltak.

– Mi volt a bűne húszévesen?

– Nem mindenki tudja, hogy Erdélyben 1956 előtt is létezett kommunistaellenes szervezkedés és kommunista ármánykodás. 1949–1950-ben egy antikommunista ifjúsági szervezet tagja lettem, amiben csak ketten voltunk egyetemisták. A többiek munkások, földművesek voltak. A Szekuritáté persze szúnyogból elefántot csinált. 1949 októberében kerültem kapcsolatba a szervezőkkel, és decemberben már letartóztattak. Amikor a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) jóvoltából beletekinthettem a dossziémba, kiderült, hogy az egész a politikai rendőrség provokációja volt. A fő provokátor egy Leitz György nevű egyén volt, aki Kolozsváron élt, és 1993-ban halt meg. Ő maga írta le, hogy már 1946-tól provokátor volt, de talán mégis próbálta menteni azokat, akiket lépre csalt, mert végül ő kapta a legnagyobb büntetést: húsz, majd 15 évre elítélték.

– Hány fiatalt tartóztattak le a szervezkedés ürügyén?

– Tizenhetet. Tizenkettőt ítéltek el közülük. Engem több mint hét évre, de mint mondtam, ebből 3 évet és 2 hónapot ültem le. Ezzel kapcsolatban, ezelőtt négy évvel Ha túlélted, hallgass! címmel egy kis kötetet is megjelentettem a kolozsvári Polis Kiadónál. Arról szól, hogy milyen volt a piteşti-i és szamosújvári kínzással való átnevelés. A magyarság erről nagyon keveset tud. Térben is és időben is csak Romániában, 1950–1951-ben alkalmazták ezt a módszert a fiatal értelmiségiek, iskolások és egyetemisták kommunista pártkatonákká való átnevelése céljából. Román szerzők 35 könyvet írtak róla, például Virgil Ieruncának van erről kötete, azt magyarra is lefordították. Magyar nyelven csak én írtam róla. Borzalmas dolog volt. Rabokkal kínoztattak rabokat, akik önmagukat lelkileg megsemmisítve kínzottakból kínzókká lettek. Hál’ istennek kevés magyar fiatal került be a rendszerbe, a mi említett csoportosulásunkból mindössze négyen. Én a piteşti-i börtönben éltem ezt át.

A románok azt állítják, hogy ezt a szovjetek, vagy az orosz író, Makarenko találta ki, de ez nem igaz. Majd azt bizonygatták, hogy magyar zsidó kommunisták eszelték ki. Igaz, hogy aki felügyelte ezt az egész rendszert, az egy nagyváradi ezredes, Czeller Lajos volt. A végén maga a rendszer állította le a folyamatot. Később ráfogták az egészre, hogy a vasgárdisták szervezték a saját soraik megerősítése érdekében. Abszurd állítások sorozata követte egymást. Az átnevelés vezetőit perbe fogták, és 1954 decemberében Jilaván közülük 17-et kivégeztek. Czeller Lajos korábban főbe lőtte magát.

– Tehát a börtönből való szabadulása után jelentkezett a teológiára?

– Pontosan. Hivatásommá vált a papság. Előbb másfél évig Kolozsváron voltam segédlelkész, majd Iklandra és Székelykálba kerültem. Nyomorúságos körülményeket találtam, demoralizálódott lelkeket. A parókia lakhatatlan volt. Az ördög mindent megtett, hogy engem is eltántorítson a szolgálattól. De végül nagyon megszerettem Iklandot. Másfél év után, 1959 nyarán kerültem Sáromberkére, pályázat útján. 19-en pályáztunk a tisztségre, és másfél évig tartott a kiválasztási procedúra.

– Negyvenegy éven át szolgált Sáromberkén. Milyenek a sáromberki emberek?

– Végtelenül jóravalók, de nem túl templomosok. Nagyon tisztelik a lelkészüket, igaz, száz évre visszamenőleg kiváló lelkészeik, igazi pásztoraik voltak. Ugyanakkor a sáromberkiek nagyon önérzetesek, hamar megsértődnek. Én fő szempontnak tartottam azt, hogy az elődöm munkáját folytassam. Nem akartam megváltani a világot. A viszonyunkra jellemző a következő történet. Huszonöt éve szolgáltam már Sáromberkén, amikor 1979-ben a kolozsvári, monostori úti templomba megválasztott a gyülekezet másodlelkésznek, ami nem segédlelkészt jelent, hanem azt, hogy ha nagy a gyülekezet, akkor két papja van. Az állami és egyházi hatóságok megakadályozták, hogy elfoglaljam az állást. Megdöbbentő dokumentumaim vannak erről az esetről. Biztosan része volt ebben Nagy Gyula akkori püspöknek, Székely Károly egyházkerületi igazgatótanácsosnak, Tankó Árpád, Maros megyei, valamint Hoinărescu kolozsvári állami egyházügyi főinspektornak. Amikor a sáromberkiek meghallották, hogy el akarom hagyni őket, megkérdezték: mi ennek az oka? Nem érzem ott jól magam? Megmagyaráztam, hogy én kolozsvárinak tartom magam, s haza szeretnék költözni, és az özvegy édesanyám is ott lakik. Ezt megértették és elfogadták. Aztán amikor mégis ott maradtam, egyáltalán nem nehezteltek, ezt soha velem nem éreztették.

– Abba, hogy Önt végül nem engedték Kolozsváron szolgálni, az is belejátszott, hogy börtönviselt ember?

– Nem, az egy egészen más időszakban történt. Az ok az lehetett, hogy az egyházi kérdésekkel, a falu életével kapcsolatban kritikai hangot ütöttem meg, mindig az igazság oldalán álltam. Az ellenvélemény ellenséges magatartásnak számított. Sosem barátkoztam a hatalommal. Ezért nem számítottam „lojális” lelkésznek. Sem az „egyházrendőrség”, sem a Szekuritáté nem nézett jó szemmel. Az ő céljuk nem az volt, hogy a lelkész „építsen”. Nagyon szerettem a gyerekekkel foglalkozni. Ezt sem nézte jó szemmel a már említett Tankó Árpád vallásügyi felügyelő, aki kemény „pártsoviniszta” volt.

– Bizonyára azért sem lelkesedtek egyesek, hogy Ön a Teleki-kripta sorsát is szívén viselte. A Teleki-család hány tagja van ott eltemetve, s most milyen állapotban van az emlékhely?

– Sáromberkének három műemlék épülete van: a Teleki-kastély, a műemlék templom, és a kripta, ami nem az egyház tulajdona. Mikor oda kerültem, romokban hevert, a teteje beszakadt. A sírokat a „kincskeresők” sokszor feldúlták. Tizenhat Teleki-ős nyugszik ott, a leghíresebb gróf Teleki Sámuel volt kancellár, aki 1822-ben hunyt el, valamint az ükunokája, az Afrika-járó Teleki Samu, őt 1916-ban temették oda. Addig küldtem a jelentéseket az úgynevezett Műemlékvédelmi Igazgatósághoz, míg végül a kriptát államilag valósággal újjáépítették. Nagyon sokba került: 1963-ben 65 ezer lejbe. Szép munkát végeztek. A zsindelytető később újra beroskadt, a verebek százával költöztek be az épületbe, s a verébtrágya a mészkövet, vagyis a sírköveket igencsak roncsolja. A nyolcvanas években a marosvásárhelyi vegyészmérnök, Fülöp Géza ajánlotta, hogy keressem fel a gyergyószentmiklósi IFET vállalatot, mondjam, hogy ő küldött. A vállalat igazgatója szinte bagóért adott annyi zsindelyt, hogy ismét felújítottuk a tetőt. De azóta újra megrongálódott. Szerintem ideje lenne cseréppel befedni ezt a különleges történelmi emlékhelyet.

M. E.

Nagy Géza

1929. december 13-án Nyárádszentbenedeken született. Édesapja, Nagy András református teológiai tanár volt. Nagy Géza 1950 és 1953 között politikai elítéltként börtönben ült. 1956-ban a Kolozsvári Protestáns Teológián szerzett diplomát, majd volt Kolozsváron segédlelkész, utána a Maros megyei Iklandon szolgált másfél éven keresztül, később az ugyancsak Maros megyei Sáromberkén 41 évig, nyugalomba vonulásáig teljesített lelkészként szolgálatot. Jelenleg Marosvásárhelyen él. A kolozsvári Polis Kiadó 2004-ben jelentette meg a Ha túlélted, hallgass! című kötetét.