Sor(s)ok között – vándorkiállítás az ’56-osokért

Ezek a kérdések merülnek fel az archívumokban kutató történészben, amikor a romániai vagy a világon bárhol történt 1956-os eseményekről próbál beszélni. Kiállításokat rendeznek, petíciókat fogalmaznak meg, a rehabilitáció szándéka csak szűk körben körvonalazódik, de a hatalom emlékezéshiánya – azé a hatalomé, amelynek arroganciája szinte egyetlen pillanatra sem teszi lehetővé, hogy a kollektív emlékezet részévé váljon mindazok sorsa, áldozatvállalása és elkötelezettsége, akik részt vettek az eseményekben, és változást akartak ott, ahol a diktatúra kegyetlensége rutinszerűvé vált – szinte hiábavalóvá teszi.

Huszonnégy kivégzés, 14 ezernyi börtönév, néhány ezer életfogytiglan megváltozott sors – ez a sommázata azok büntetésének, akik megpróbáltak Romániában szolidarizálni a magyarországi eseményekkel. Nemcsak forradalmárokról, hősökről, vagy rendkívüli jellemekről van szó, hanem olyanokról, akiknek elegük lett a sors igazságtalanságaiból, az elnyomásból a kíméletlen politikai és ideológiai nyomásgyakorlásból, a titkosszolgálat hadseregéből, a kommunizmus „sikereiből” és a sztálinizmus csapásaiból. Ezek a fő jellemvonások körvonalazódnak az előtt, aki az ’56-os eseményeket vizsgálja, vagy akár csak olvas róluk. És aki ezekről az eseményekről olvas, csak csodálkozni tud: azok az emberek, akik mertek kételkedni, kérdezni és lázadni a harmóniát és szolidaritást célzó törekvésükben, majdhogynem névtelenek, jeltelen sziluettjei a történelem hátterének vagy közjogi értelemben közellenségként megbélyegzett elítéltek. Még azok is, akik feleltek és felelnek ezekre a kérdésekre, és a belőlük következő kérdésekre, inkább adminisztrációs bonyodalmakba fojtják a kegyelet kényszerét, még ma sem tudják kiejteni a „méltó” szót… Nem a múltra való tekintettel, ez talán szükségtelen volna, hanem a jelenért nyilatkozatot közzétenni a rehabilitáció érdekében, méltó emlékezésért a lelkiismeret nevében. Több ezer család tapasztalta meg a politikai kritériumok alapján emelt vádak félelmetes élményét, amit legalább egyik családtag átélt, több ezer barátságot és emberi kapcsolatot mérgezett meg a kételkedés, az igazságtalan vád, a megfigyelés, az állandó veszély, az elidegenedés és az erőszak légköre. Mivel a „kommunizmust építették”, a rendszer „az emberért” és „emberarccal” hirdette önmagát, de tulajdonképpen az embertelenség mellett tartott ki, a nap mint nap megismétlődő megfélemlítésekkel, és leigázta mindazt, ami a méltóságot és az őszinteséget jelentette.

Vajon az utókor maradt adós az őket megillető tisztelettel? Lehajtott fejjel kell járnia, ki kell cserélnie feliratokat, és be kell írnia az elfelejtetteket a kollektív emlékezetbe? Nem elég felülvizsgálni a diktátorok emlékezetét? Nem jelent vajon többet az elmúlt rendszer kritikája, a pluralista politikai rendszerek megteremtése, az időről időre megismétlődő megemlékezések rituálékká való alakítása? A Sor(s)ok között című, 2007. október 9. és 2008. január 19. között több romániai helyszínt bejáró bukaresti vándorkiállítás és válogatott dokumentumokból öszszeállított publikáció a történelmi problémák ellenpontozásaként, illetve a lelkiismeret nyomására jött létre. Elteltek a hivatalos megemlékezések hónapjai, miért ne hagyjuk hát, hogy a halottak békében nyugodjanak? Hogy miért kell ismét felhívni a köz figyelmét megannyi feledni kívánt problémára, és miért kell ezeket az embereket a közmentség címzettjeivé tenni, őket, akik hozzájárultak a ma valóságának megteremtéséhez? Talán retorikai kérdések, de talán a rájuk adandó válasz is túl egyszerű. Mert bennünket is az előzmények és körülményeik faragtak, mint ahogy a kérdéseket és válaszokat, a sorsokat és a történelmeket.

Kit tisztelünk meg azzal, ha megemlítjük a nevüket: magunkat vagy őket? A moralista politikus papot, a fellázadt tisztet, a fényes jövő előtt álló egyetemistát, magyarokat is, de főként románokat, akik mindannyian hatalom nélküliek, és védtelenek voltak a hatalommal szemben, de a jó erejébe, az emberségbe, a méltóságba vetett szilárd hittel – ezek az emberek mind tragikusan végezték, még a nevüket sem gyűjtötték össze, hogy emlékezzenek rájuk.

Ez a kiállítás részletesebb változata a tavalyi bukaresti és budapesti kiállításnak, amely iránt főként azok mutattak érdeklődést, akiket annak idején elítéltek, de máig nem rehabilitáltak. Egy rehabilitáció, amely nem szól senki ellen sem a hatalmi szférából, sem az adminisztrációból, de a civil társadalom szervezeteinek többsége nem tekinti értelmetlen megemlékezésnek. Mégis, mintha túl sok időt venne igénybe e félszázad emlékezetének a feldolgozása, amely segítene méltóképpen elismerni az igazságtalanul elítéltek érdemeit. A sajtó úgy tekintette, hogy teljesítette a feladatát a speciális mellékletek közlésével. A másként gondolkodni merészelők azonban még mindig hiába várják a jóvátételt. Számukra az ’56-ot követő időszak az állandó gyász kora, mivel nem szolgáltathat alkalmat ünneplésre egy erkölcsi példa, egy tartásos kihallgatás vagy végrehajtási jegyzőkönyv.

Egyetlen fizetség képzelhető el. Létezik ugyanis egy ország, ahol egy elfojtott forradalom hőseiről utcákat, tereket, intézményeket neveznek el, és létezik egy másik, ahol még ismeretlenek ezek a nevek, a kollektív emlékezet nem tud róluk. Ha egy kiállítás az ébredést, a cselekvést szolgálhatja, akkor ez a kiállítás ilyen. Erkölcsi szertartás, olyan megemlékezés, amely megpróbálja elkerülni az öncélú ünnepélyességet, miközben igyekszik kifejezni mélységes hálánkat.