Sóhivatali örökségek

Nem igazán értem az emósok világfájdalmát, és nem is törekszem rá, de meggyőződésem, hogy ez a tinik egy újabb divathulláma. Mint minden ifjúsági szubkultúrának, vannak öltözködésbeli ismertetőjegyei, zenei világa és némi ideológiája. Aki még nem tudná: az angol emotional (érzelmes), szóból eredeztetik, külsőségekben a csőnadrág, teniszcipő, lehetőleg szembe lógó tüskehaj, sminkelt szem, száj stb. az ismertetőjelük. Nálunk általában nem szoktak sokat adni a mögöttes ideológiára, jobb esetben arra szorítkozik, ami a zenei stílust képviselő együttesek szövegeiből átjön. A túlzott érzelmesség, melankólia, depresszió még hagyján, e jegyeket még lehet a modernizációval járó megnövekedett mértékű individualizáció hatásaként értékelni, de az állítólagos öngyilkossági hajlamot, azonos neműek iránti szexuális vonzalmat mint állítólagos csoportjellemzőt badarságnak tartom, hiszen ezeket nem a divat, nem egy dalszöveg határozza meg, viszont szülőbosszantásnak, megbotránkoztatásnak, lázadásfélének elmegy.

Divatvadászati visszatekintő

De hogy a nemzetbiztonságra, vagy ahogy a Temes megyei rendőrfőnök állítja, a társadalomra veszélyt jelentők legyenek az emós gyerekek, hát ez már valami. Valami, ami számomra nagyon ismerős a kommunista időszakból. A nyolcvanas években a rockereket üldözte a hatalom, korábban a „csöveseket” és a hippiket. Mindegyiket a „maga idejében”, mikor melyik képviselte a fiatalkori lázadás szellemét, de a magyar táncházasokkal sem bántak kesztyűs kézzel (ez „csak” etnikai jellege miatt volt szálka a hatalom szemében). A „csöves” hullámnak magyar jellegéből adódóan volt egy hazai sajátossága.

Magyarországon a hajléktalanokat jelölték e szóval (csőlakó) majd a lázadást sugalló „szakadt” kinézet tinidivattá vált. Nálunk ez magyar divat volt és a rend(szer) paranoid őreit minden, ami magyar eredetű, és tömegessé válhatott, az mórickásan csakis egy bizonyos dologra emlékeztette. Államellenes magyar összeesküvésre, ami Erdély elszakítását célozta. Ezért üldözték, ezt igyekeztek egy bizonyos divat szerint öltözködő és zenét hallgató fiatalokra rábizonyítani. Az üldöztetés által pedig valamiképpen „megdicsőült” e fogalom, és mintha saját titokzatos ellenfelévé avatta volna a Szeku. Így válhatott a paranoiának köszönhetően a hajléktalant jelölő „csöves” szó egykor Erdélyben a magyar ellenálló szinonimájává. Erdélyben a rockzene is inkább a magyarok közt terjedt, és ez a magyar jelleg még sokáig szálka volt a hatalom szemében. Elég volt a hosszabb haj vagy együttesek jelvénye a ruhán ahhoz, hogy valakit a milíciára vigyenek, és állati módon megverjék, majd államellenes összeesküvés vagy tevékenység gyanújával örökre bekerüljön a megfigyeltek sorába. Katonai sorozáskor a munkaszolgálatos egységekbe a börtönviselt köztörvényesek közé.

Örök állambiztonsági veszélyforrás?

A kommunista rendszer alapvető jellemzője volt a másság elutasítása, üldözése. Emberideálja, mint minden diktatúrának az egyenember volt, akit könnyű irányítani, mindenben a nyájhoz igazodik külsőségekben és gondolkodásban egyaránt. A szex mellett a divatot gyűlölhették leginkább a rendszer ideológusai és rendészei mint kiismerhetetlent és mindenekelőtt központilag ellenőrizhetetlent, megtervezhetetlent. A külsőségbeli nyájhoz tartozásra nevelést kezdték a haza sólymai, majd a pionír és az iskolai egyenruhával. A sorból kilógó fiatalok gyanúsak voltak, a hosszú haj vagy egyéb megkülönböztető jel mellé egyből kapták a munkakerülő, huligán, társadalom söpredéke stb. címkéket. (Az említett lap internetes oldalán, az újságcikk utáni olvasói hozzászólásokban egyeseknél még mindig ugyanezek a klisék jönnek elő – az akkori agymosás hatása ma is tovább él.)

Lássuk csak, kikből áll a hír szerint ez a különleges „megfigyelő” csoport? A megyei rendőrség hét rendőrnyomozójából (ha minden megyében ez van, akkor csak rendőrből egy sereg léhűtőt tartunk el), egy meg nem említett számú hírszerzőből (titkosított, nehogy az ellenség felhasználható adat birtokába kerülhessen!), illetve egy harmadik hatóság tagjaiból, ami Független Adatgyűjtő Védelmi Szolgálatnak fordítható (Serviciul Independent de Protecţie Informativă). Ez utóbbi nevével most találkoztam először, gondoltam, rákeresek az interneten. Eredmény: 189 találat, de kizárólag mind e hírrel kapcsolatos. Nem tudom, hány alkalmazottja, mekkora költségvetése van e szupertitkos hivatalnak, de tevékenységének nem sok a nyoma. Nincs honlapjuk, de még egyetlen szóra érdemes megnyilvánulásuk, tettük sem a világhálón, a nyilvánosságban, azaz gyakorlatilag Románia egyetlen valamirevaló lapjában sem. Ezek után már felmerül az emberben, hogy Román Hírszerző Szolgálat (SRI) egy újabb sóhivatal részlegéről van-e szó, melyet azért hoztak létre, hogy szekusmódszerekkel tinidivatot figyeljenek (illetve haladva a korral, ma már az e-maileket és mobilbeszélgetéseket is figyelik, tehát néhány tucattal vagy százzal több technikai szakemberrel).

A megfigyelés kényszere

A tinik megfigyelési kényszere túlélte a rendszerváltást: titkosszolgálati döntéshozók ma is úgy ítélik, hogy ezek hóbortjai nemzetbiztonsági kockázatot, társadalomra nézve veszélyt jelentenek. Nem a különböző gazdasági ágazatokra rátelepülő maffiacsoportosulásokat, a vadorzókat, a környezetszennyezőket kell figyelni; a milliárdos sikkasztások, a korrupt intézményvezetők, politikusok stb. mind nem jelentenek különösebb veszélyt. Nálunk más országokkal ellentétben még mindig a tinikultúra veszélyezteti a társadalmat. A rendőrfőnök bükkfanyelven előadta, hogy dehogy kémkednek a gyerekek után, céljuk „csupán adatokat gyűjteni az illető hullámról, hogy létezik-e, és milyen gondolataik vannak”, valamint, hogy beépített informátoraik is vannak a másképp öltözködő gyerekek között.

Az ő soraikba kell beépülni, lehallgatni, az általuk hallgatott együttesek szövegeit lefordítani, kielemezni, a látogatott honlapokat, csevegőfórumokat böngészni, most ez a fontos, magasztos feladat, erre használják felsőfokú képzettségüket. S ha a megfelelő információhalmaz alapján kellőképpen kielemzi a nemzet biztonsága és a rend fölött őrködő magasan képzett és fizetett szakemberek népes hada, akkor a haza fényre derül! Mindezt persze az adófizetők pénzén, s talán még veszélyességi pótlék is jár érte. De ha már azt firtatják a mai elvtársak, hogy mely divatoknak hódoló csoportok jelentenek a társadalom békés tagjaira nagyobb veszélyt, talán nem elfogultság kijelenteni, hogy a manelerajongók vinnék el a pálmát.

De ők sem azért, mert e zene ekképp befolyásolná őket, hanem mert ezzel a zenei stílussal tud azonosulni sok macsó mentalitású, extrovertált egyén. Magyarán a logika fordított, a divatvadászok az okot az okozattal felcserélik. Ha a divatvadászok álmai szerint működne is a világ, és máról holnapra be lehetne tiltani, akkor a divat logikája szerint egy más, új zenei divat helyettesítené. De amúgy a manele üldözésétől nem kell tartani, az nem egy nyugati megfejthetetlen és érthetetlen irányzat, az feltételezem nagyon is otthonosan cseng jó néhány rendőrségi és titkosszolga számára, többségben pont azoknál, akik könnyebb eligazodás és ellenőrzés végett ma is szabványosítani szeretnék a társadalmat.