Senkinek sem szabad elkallódnia

- Egyház- és iskolaépítő püspökként tartják számon. Mennyire fontos ez a kettősség?
- A székelykeresztúri unitárius gimnázium diákja voltam, amikor 1946–47-ben borzasztó szárazság és éhínség volt. Édesapám ötven kilométert gyalogolt Keresztúrig, hogy megtárgyalja, mi lesz a sorsom. Lőrinczi László tiszteletes azt mondta neki: az egyháznak fontos, hogy a fia ne kallódjon el, ezért a hóna alá nyúlunk, egyik oldalról mi, másik oldalról a család. Később, amikor már nekem volt lehetőségem építeni és fejleszteni, mindig ezt tartottam szem előtt. És amikor végigjártam az Egyesült Államokat, hogy terveinkhez pénzt gyűjtsünk, akkor is elsősorban ezt hangsúlyoztam. Megértettek, és nem csak bőkezűen, hanem nagylelkűen is támogatták elképzeléseinket.

- Már gyermekkorától lelkésznek készült?
- Vegyészmérnöknek készültem. Mivel még nem volt személyazonossági igazolványom, jelentkeztem a székelyudvarhelyi, rajoni milícián. Ez 1952-ben, a proletárdiktatúra kiteljesedési időszakában volt. Beadtam az irataimat, és egy marcona milicista az ablak túlsó oldaláról visszadobta azokat, mondván, nem jó, mert hiányzik az igazolás a szüleim gazdasági jövedelméről. Ez egy keddi napon volt, csütörtökön lett volna a felvételi vizsga a vegyészmérnökire. Próbáltam elmagyarázni neki, de rám förmedt, hogy nem érdekli. Igen ám, de a homoródszentpáli néptanácsnál, ahova tartoztunk, csak kedden volt ügyfélfogadás, és én már nem értem át oda, emiatt nem jelentkezhettem felvételi vizsgára a vegyészmérnökin. Egy hét múlva mégis visszamentem Udvarhelyre a rajoni milíciára, hogy mindenképpen váltsam ki a személyi igazolványomat, egy hölgy volt az ablak túlsó oldalán. Elvette az irataimat, végiglapozta, nézte az igazolványt a szüleim gazdasági jövedelméről, majd azt mondta: erre nincs szükség… Tehát hazamentem, mert szerettem a földművelést, a szüleim pedig azzal fogadtak: nem baj, egy évig még fiunk leszel. Volt keresztúri padtársam elsőéves teológusként karácsonykor hazajött legációba, és addig biztatott, hogy levelet írtam a teológiára. Volt tanárom, és későbbi püspököm, Kovács Lajos dékán válaszolt. Olyan hangvételű levelet kaptam tőle, amelyik az akkori osztályharcos időszakban mindenképpen szokatlan volt: egészen más világ nyílt meg előttem. Feljöttem Kolozsvárra, hogy megpróbálom, legalább megismerem a várost, az egyetemet, aztán meglátjuk. Egy év múlva azt mondtam: hazaérkeztem, itthon vagyok, ez az én életem.

- Mégsem maradt életfogytig püspök, mint elődei…
- Én voltam az első, akit az 1996-ban módosított alaptörvény szerint meghatározott időre választottak püspökké. Azelőtt valóban életfogytiglan választottak püspököt, ami a régi időknek megfelelt, és ezt a közép-kelet európai protestáns egyházak így is alkalmazták. De ugyanakkor anélkül, hogy összebeszéltek volna, 1989 után mindegyik váltott, mert világos volt: ahhoz, hogy az egyház vezetése hatékony legyen, gyökeresen meg kell változtatni a püspöki mandátum időszakára vonatkozó rendelkezéseket, mert 1989 után minden egyház meghirdette az újjáépítés programját. Mi bevezettük az úgynevezett ciklusos rendszert hatéves mandátummal és egyszeri visszaválasztási lehetőséggel. A kommunizmus annyiban hasonlított az 1781 előtti időszakhoz,  mint mikor az ellenreformáció majdnem megsemmisítette a protestáns, de különösen az unitárius egyházat Erdélyben, és amely korszaknak II. József türelmi rendelete vetett véget 1781-ben. Az akkori talpra álláshoz elsősorban külső építésre volt szükség, és az unitárius egyház több, mint ötven új templomot, és iskolát épített. Mert az egyház számára a reformáció óta nem csak az evangélium hirdetése, hanem az iskola, a tanítás, a nevelés is ugyanolyan prioritás.

- Ilyen újrakezdés volt 1989 után?
- Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Baróton, Marosvásárhelyen, Erdőszentgyörgyön, Fehéregyházán építettünk templomot, Nyárádszeredában még dolgozunk. Aztán épületeket vásároltunk Nagyváradon, Csíkszeredában, Kőhalomban, ezeket átalakítottuk templommá. Az udvarhelyszéki Lókodon ötven férőhelyes öregotthont hoztunk létre az addig lakatlan papi lakban. Előrelépés volt, hogy 1993-ban az oktatási minisztérium és a vallásügyi államtitkárság megállapodott a felekezeti iskolák újraindításáról. Az ortodox és a katolikus egyházak 1989 előtt is létező, és a papképzés első szintjét jelentő teológiai szemináriumához képest a protestáns egyház iskolái sohasem a papképzést szolgáló intézmények, hanem mindig a világi iskolákban is oktatott, és az általános felkészülést, műveltséget szolgáló intézmények voltak, ma is azok, azzal a többlettel, amit az oktatás, de főképp a nevelés területén nyújtottak és nyújtanak. Bár a felekezeti oktatásról szóló fejezettel még nem egészült ki a romániai tanügyi törvény, de iskoláink működnek, fejlődnek. Ez minden felekezet esetében komoly konfliktushelyzetet és feszültséget teremtett a világi, illetve a felekezeti iskolák között.

- Megalapozott  a félelem a világi iskolák részéről, miszerint a felekezeti iskolák úgymond be akarják kebelezni azokat?
- Nem helyénvaló, hogy be akarnák kebelezni. De az egyház célja, hogy iskolaépületeit úgy használja ki, ahogyan az építők eltervezték. Kolozsváron és Székelykeresztúron is tárgyaltunk a világi iskolák vezetőivel, és felajánlottam: próbáljunk egyesülni. Hiszen mindenki jól ismerte, hogy Erdélyben miként alakulnak a demográfiai mutatók, a beiskolázási lehetőségek. A gyermeklétszám csökkenése sajnos bekövetkezett, ami komoly gondot okoz, valósággal húzzuk ki egymás kezéből a gyermekeket. Az az iskola lesz életképes, amelyik minőségi oktatást tud biztosítani. Keresztúron megállapodtunk, hogy a két iskola egyesülni fog, és kidolgoztuk az unitárius felekezeti oktatás középtávú stratégiáját, amelynek egyik fontos elve: egy épület, egy iskola.

- Ebből további feszültségek keletkezhetnek…
- El tudom képzelni. Megértem, hogy a világi iskolákban oktató tanári kart nem lehet munka nélkül hagyni. De ha akarjuk, ezt is meg tudjuk oldani. Kétségtelen viszont, hogy hosszú távon a vita okafogyottá válik, mert nem lesz elég gyermek.

- A restitúcióval kapcsolatos viták még zajlanak?
- Igen, mert a restitúció a magyar történelmi egyházak számára a legfontosabb prioritás, de csak vontatottan valósul meg. Visszakaptuk a püspökség épületét, székelykeresztúri iskoláinkat, és visszakaptuk, de még nem vehettük át a régi kolozsvári kollégiumunk épületét, amelyben ma a Victor Babeş iskolacsoport működik, az egykori nyugdíjalapunk épületét, és az egykori tanári lakásainkat is igyekszünk perek útján visszaszerezni. Az erdeinket teljes egészében visszakaptuk, a földterületek visszaszerzése már akadályokba ütközött, hiszen az 1989 utáni első földtörvény lehetővé tette, hogy az egyház egykori birtokaiból osztogassanak területeket. A püspöki megbízatásom alatti tizenkét év ennek a harcnak és az építésnek a jegyében telt el, és örvendek annak, hogy olyan eredményeket értünk el, amelyekről tovább lehet lépni a fejlődés útján. Most valóban jöhet a már korábban elkezdett belső építkezés fokozása, amelynek lényege a mentalitásváltás. Nem reformra van szükségünk, hanem lelki megújulásra.

- Ez mindenkire érvényes?
- Nem minden lelkészünk áll hivatása magaslatán, pedig rengeteg a munka. Például a nagyvárosi gyülekezetek megerősítését tűztük ki célul, mégpedig úgy, hogy ezekből kisebb egyházközségeket hoztunk létre. Így lett a kolozsvári gyülekezetből három, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Brassóban pedig két-két gyülekezet. A kisebb gyülekezetekben a lelkész minden emberre oda tud figyelni, és sokkal hatásosabb munkát lehet végezni. A gyakorlat igazolta, hogy a családlátogatás hatékony, és a gyülekezetépítést szolgálja. Csak így tudjuk megtartani az egyház kebelében a híveket. A legfontosabb, hogy az egyház mindig és minden körülmények között legyen tudatában annak, hogy a világban Isten ügyét kell szolgálnia, és elsősorban innen kell megközelíteni még az egyház intézményépítő kérdéseit is, nem pedig a politika, a gazdaság felől. Ha ez sikerül, akkor nem csak túléljük ezt a mostani átmeneti időszakot, hanem megerősödve kerülünk ki belőle.

- Püspöki mandátuma megszűntével folytatja lelkészi munkáját?
- Lelkészi munkát püspökként is végeztem. De mivel harminc évig teológiai tanár voltam, az ó- és az újszövetség a szakterületem, ebben szeretnék egy kicsit elmélyülni, és kötetekben is összefoglalni, amit eddig megismertem.

- Ha újrakezdhetné, és a marcona milicista miatt nem maradna le a felvételi vizsgáról, vegyészmérnök lenne, vagy szintén a teológiai pályát választaná?
- Amikor már kicsit többet tudtam teológiából, azt mondtam: az az 1952-beli kellemetlenség nem egy tisztviselő elhamarkodott intézkedése volt, hanem a gondviselés jele. Ha újrakezdeném, csak lelkész lennék.